Strasbourg, 2007. április 24.

Tisztelt B. Úr!

2006. március 15-i levelében, amelyet 2006. április 25-én kaptam meg, panaszt nyújtott be az európai ombudsmanhoz az Európai Bizottság állítólagos mulasztása miatt egy nemzetközi egyezmény és alapvető jogelvek esetleges megsértésével kapcsolatos ügyben.

2006. május 22-én továbbítottam a panaszt a Bizottság elnökének. A Bizottság 2006. október 18-án küldte meg véleményét. 2006. október 19-én továbbítottam Önnek az észrevételeket tartalmazó felhívást, amelyet 2006. november 12-én küldött meg.

2007. január 7-i és április 13-i levelében tájékoztattak címváltozásukról.

Azért írok most, hogy tájékoztassam Önöket az elvégzett vizsgálatok eredményeiről.

A PANASZ

A panaszos német állampolgár, aki panaszának benyújtásakor Olaszországban volt bebörtönözve. 2007 januárjában átszállították egy német börtönbe.

A panaszával együtt benyújtott dokumentumokból kitűnik, hogy 1997-ben egy német bíróság bűnösnek találta a panaszost illegális fegyverbirtoklásban, és tíz hónap börtönbüntetésre ítélte. Az ítéletet azonban felfüggesztették. A panaszos elleni vádirat egyéb részeivel kapcsolatos eljárást megszüntették. 1998-ban egy olasz bíróság (a vádlott távollétében) 16 év börtönbüntetésre és pénzbüntetésre ítélte a panaszost. 2002-ben Belgiumban nemzetközi elfogatóparancs alapján letartóztatták.

Az európai ombudsmanhoz benyújtott panaszában a panaszos azt állította, hogy az olasz bíróság előtti eljárás alapvető jogelveket sért. Azzal érvelt, hogy a német és az olasz ítéletek ugyanazokon a tényeken alapulnak, és hogy az olasz bíróság így megsértette a ne bis in idem elvét, amely tiltja, hogy ugyanazon jogalap alapján kétszer is bírósági eljárást indítsanak. Azt is állította, hogy az olasz bíróság előtti eljárás hibás volt, mivel nem volt jelen az eljárásban, és nem hallgatták meg. Beszámol arról, hogy ügyvédje e tekintetben az Európai Bizottsághoz fordult, hogy az utóbbi érdeklődést mutatott az ügy iránt, de végül úgy döntött, hogy nem tesz további lépéseket. A panaszos a következő állításokat tette:

1. Az olasz igazságszolgáltatás megsértette az európai és a nemzetközi jogot.
2. A Bizottság nem tett lépéseket e tekintetben.
3. Az Európai Bíróság eljárási szabályzata megsértette az egyenlőség elvét, mivel a nemzeti bíróságok büntetőügyekben hozott ítéletei nem terjeszthetők a Bíróság elé.
4. Az EU nem ellenőrizte az elfogatóparancsok Interpol és Europol általi kezelését.

Az ombudsman nem tudott foglalkozni a panaszos első állításával, mivel az nem közösségi intézmény vagy szerv ellen irányult (az európai ombudsman alapokmányának 2. cikkének (1) bekezdése), és mivel a panaszos a nemzeti bíróság határozatát kívánta megtámadni (az ombudsman alapokmánya 1. cikkének (3) bekezdése). Ezenkívül a panaszos harmadik és negyedik állítása nem tartozott az ombudsman hatáskörébe, mivel azok az ombudsman alapokmánya 2. cikkének (2) bekezdésében előírt lehetséges hivatali visszásságok helyett közösségi jogszabályokra vonatkoztak.

Az ombudsman azonban vizsgálatot indított a panaszos második állításával kapcsolatban. Az ezen állítással kapcsolatos releváns tények a következők:

2003. október 7-i levelében a panaszos ügyvédje tájékoztatta a Bizottságot a panaszos ügyéről. Úgy véli, hogy az olasz bíróságok megsértették a Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezményben (1) (a továbbiakban: SMVE) meghatározott ne bis in idem elvét, mivel a panaszos ügyében hozott német és olasz ítéletek ugyanazokon a tényeken alapultak. Az ügyvéd szerint a német eljárásban meghatározott vádakból és az olasz ítéletből egyértelműen kitűnik, hogy mind a német, mind az olasz eljárás alapjául szolgáló tényállás azonos.

2003. október 28-i levelében a Bizottság Bel- és Igazságügyi Főigazgatósága tájékoztatta az ügyvédet, hogy „nagy érdeklődéssel” vette tudomásul az ügyet. Az általa csatolt dokumentumokra tekintettel valóban nem zárható ki, hogy a német és az olasz bíróságok által a panaszos ügyében hozott ítéletek ugyanarra a kérdésre vonatkoztak. Ezt azonban az ügyvéd által benyújtott információk alapján nem lehetett részletesen ellenőrizni. A Bizottság több nyitott kérdésre hivatkozott. Ezenkívül addig az időpontig nem létezett uniós meghatározás arra vonatkozóan, hogy ebben az összefüggésben mi minősül „ugyanazon tényeknek”, így szükség lehet a német és az olasz jog további elemzésére. A Bizottság megjegyezte, hogy nem feladata az egyedi esetek felülvizsgálata, és erre korlátozott erőforrásaira tekintettel sem lesz képes. Ezenkívül sem a Bizottság, sem az Európai Bíróság nem rendelkezett hatáskörrel az ügyészségek határozatainak felülvizsgálatára. Ezenkívül nem volt lehetőség arra, hogy büntetőügyekben kötelezettségszegési eljárást indítsanak valamely tagállammal szemben, mivel az EK-Szerződés 226. cikke és az azt követő cikkek, amelyekben a kötelezettségszegési eljárás szerepel, nem alkalmazandók a büntetőügyekre. A Bizottság csak úgy járhatna el, ha az EU-Szerződés 35. cikkének (7) bekezdése alapján egy megállapodás, például az SMVE értelmezésével kapcsolatos jogvitát terjesztene az Európai Bíróság elé. A Bizottság azonban kifejtette, hogy a panaszos ügye mindazonáltal érdekes volt a Bizottság számára, mivel az olasz bíróság úgy ítélte meg, hogy a nemzetközi ne bis in idem elve nem alkalmazandó az olasz jogrendszerben. Ez ugyanis már nem volt így, legkésőbb az SMVE hatálybalépése óta, amely immár az uniós jog részét is képezte. Ezért az olasz bíróság nyilatkozata lehetőséget adhat a Bizottságnak arra, hogy megkérdezze a tagállamot, hogyan értelmezi és alkalmazza az SMVE-t. Nem volt azonban egyértelmű, hogy az olasz bíróság nyilatkozata meghatározó volt-e a szóban forgó ügyben. A bíróság kijelentette, hogy a német ítélet "nem található meg". A Bizottság jelezte, hogy érdekes lenne tudni, hogy a német ítélettel való konzultációt követően a bíróság megváltoztatja-e álláspontját. Ezért, és mielőtt mérlegelné, hogy hasznos lenne-e e tekintetben megkeresni a tagállamot, a Bizottság további tájékoztatást kért a panaszos ügyvédjétől.

2003. november 27‐i levelében az ügyvéd további információkat nyújtott be a Bizottságnak. Arra is rámutatott, hogy véleménye szerint az olaszországi eljárás egésze nem felelt meg a jogállamiság alapelveinek.

2003. december 22-én a Bizottság levelet intézett a panaszos ügyvédjéhez, amelyben kijelentette, hogy mivel úgy tűnt, hogy az olasz bíróság nem ismeri a német ítélet tartalmát, lehetségesnek tűnt, hogy a bíróság megváltoztatja álláspontját, ha az ügyvéd hozzá nyújtja be a német ítéletet. A Bizottság ezért határozottan azt tanácsolta az ügyvédnek, hogy amennyiben lehetséges, folytassa a panaszos érdekeinek nemzeti szintű érvényesítését. Amennyiben az olasz bíróság megváltoztatja álláspontját, érvelését meg kell vizsgálni annak megállapítása érdekében, hogy az összeegyeztethető-e az SMVE 54. cikkével, az ebben az összefüggésben releváns rendelkezéssel. A Bizottság különösen azt tanácsolta az ügyvédnek, hogy kérje fel a nemzeti bíróságot arra, hogy kérjen előzetes döntéshozatalt az Európai Bíróságtól. A Bizottság jelezte, hogy a legkorábbi időpont, amikor lépéseket tervez, azt követően lesz, hogy egyértelművé vált, hogy az olasz bíróság hogyan kezeli a ne bis in idem elvét a határokon átnyúló ügyekben. Egyelőre nem tűnt hasznosnak információt kérni Olaszországtól, mivel az olasz bíróság nem értelmezte érdemben az SMVE 54. cikkét. A panaszos ügyvédje által felvetett eljárási kérdésekkel kapcsolatban a Bizottság azt tanácsolta a panaszosnak, hogy az emberi jogok európai egyezménye releváns lehet ügyfele aggályai szempontjából.

2004. február 10-i levelében a Bizottság felhívta a panaszos ügyvédjének figyelmét az Európai Bíróság előtt folyamatban lévő két ügyre, amelyek a ne bis in idem elvére vonatkoztak, nevezetesen a C-469/03. sz. Miraglia-ügyre (2) és a C-493/03. sz. Hiebeler-ügyre (3). Megismételte, hogy egyelőre nem indokolt élni azzal az „elméleti lehetőséggel”, hogy az SMVE értelmezésével vagy alkalmazásával kapcsolatos, a Bizottság és valamely tagállam közötti jogvitát a Bíróság elé terjesszék.

2005. április 8-án a panaszos ügyvédje tájékoztatta a Bizottságot, hogy a panaszos ügyében egy olasz fellebbviteli bíróság döntött a fellebbezésről. A fellebbviteli bíróság úgy ítélte meg, hogy az ügyet nem szükséges előzetes döntéshozatal céljából az Európai Bíróság elé terjeszteni, és hogy a ne bis in idem elve nem alkalmazható a jelen ügyben, mivel a német bírósági határozat és az olasz ítélet nem ugyanazon a tényálláson alapul. Az ügyvéd úgy vélte, hogy nincs ok azt feltételezni, hogy az ítéletek alapjául szolgáló tények nem azonosak, és hogy ezért a Bizottságnak oka van eljárni.

2005. június 10-én a Bizottság azt válaszolta, hogy érdeklődéssel követte az ügyet, és üdvözölte azt a tényt, hogy az ítéletből kitűnik, hogy az olasz fellebbviteli bíróság első alkalommal ismerte el a büntetés végrehajtásával kapcsolatos ne bis in idem kifogást. Az ügy újbóli vizsgálatát követően azonban a Bizottság nem látta indokoltnak, hogy eltérjen az ügy előzetes értékelésétől. Ismételten hangsúlyozta, hogy nem rendelkezik hatáskörrel az egyedi esetek felülvizsgálatára. Ami a jogvita Európai Bíróság elé terjesztésének „elméleti lehetőségét” illeti, a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy erre nincs, vagy legalábbis nincs elegendő indok. A Bizottság szerint a fellebbviteli bíróság határozata főként tényeken alapult. A bíróságnak a ne bis in idem elvének alkalmazására vonatkozó általános értelmezése összeegyeztethetőnek tűnt az Európai Bíróság ítéletével. Mindenesetre a Bizottság nem talált arra utaló bizonyítékot, hogy a bíróság az SMVE téves értelmezésére támaszkodott volna. Sajnálatos lehet, hogy a bíróság nem tartotta szükségesnek, hogy az ügyet az Európai Bíróság elé terjessze. Mindazonáltal annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy ez szükséges lett volna-e, ismét az ügy érdemi értékelését tenné szükségessé. Ezért a Bizottság sajnos nem tud további segítséget nyújtani.

A panaszos úgy vélte, hogy a 2003-ban küldött leveleiben tett nyilatkozatait és tanácsait követően a Bizottságnak 2005-ben kellett volna eljárnia, mivel akkoriban egyértelmű volt, hogy az olasz igazságszolgáltatás megsértette az uniós jogot. A Bizottság bejelentette, hogy csak az olasz igazságszolgáltatás végleges határozatát követően hozhat intézkedéseket. E határozat meghozatalakor azonban a Bizottság még mindig nem kívánt fellépni ebben az alapvető jogokkal kapcsolatos fontos ügyben. Úgy tűnt továbbá, hogy a jogérvényesülésért, a szabadságért és a biztonságért felelős olasz biztos megvédte "olasz igazságszolgáltatási rendszerét" a kellemetlen uniós döntésektől.

A panaszos hozzátette, hogy követte a Bizottság azon tanácsát, hogy ismét forduljon a nemzeti bíróságokhoz annak érdekében, hogy alapot biztosítson számára az eljáráshoz. Mivel azonban a Bizottság nem reagált a panaszos erőfeszítéseinek eredményére, a jogi képviseletre pazarolta a pénzt.

A VIZSGÁLAT

A Bizottság véleménye

Véleményében a Bizottság előadta, hogy több alkalommal válaszolt a panaszos leveleire, és az ügy tényállásának a panaszos ügyvédje által bemutatott objektív és pártatlan értékelésén alapuló észrevételeket és ajánlásokat tett. A Bizottság kezdettől fogva egyértelművé tette, hogy nem rendelkezik hatáskörrel arra, hogy egyedi eseteket vizsgáljon meg, vagy azokat egyedileg az Európai Bíróság elé terjessze. A harmadik pillér (4) sem biztosította a kötelezettségszegési eljárás lehetőségét. Az Európai Bíróságnak az EU-Szerződés 35. cikkének (7) bekezdése szerinti hatásköre azt követően került említésre, hogy az olasz bíróság 1998-ban megállapította, hogy a ne bis in idem elve nem alkalmazandó Olaszországban, amit az olasz bíróságok későbbi határozatai nem erősítettek meg. Ezért nem volt jele annak, hogy a Bizottság és valamely tagállam között általános nézeteltérés alakult volna ki az EU-Szerződés 34. cikkének (2) bekezdésével összhangban létrehozott egyezmény végrehajtásával vagy értelmezésével kapcsolatban, sem pedig annak, hogy az ilyen egyezményt nyilvánvalóan jogellenesen alkalmazták volna.

2005. június 10-i levelében a Bizottság kifejtette, hogy az olasz fellebbviteli bíróság értelmezése összeegyeztethetőnek tűnik az Európai Bíróság ítéletével, továbbá hogy a bíróság határozata főként tényeken alapult. A polgároknak nem volt alanyi joguk arra, hogy az Európai Bíróság elé terjesszék azokat a jogvitákat, amelyekben egy egyezmény szerepet játszik, és amelyekben arra utaló jelek merülhetnek fel, hogy az egyezményt eltérően lehetett volna értelmezni.

A Bizottság kijelentette, hogy a panaszos állításával ellentétben nem ígérte meg, hogy az illetékes olasz bíróság elutasító határozata esetén eljárást indít Olaszországgal szemben. Inkább azt mondta, hogy a panaszos ügyével kapcsolatos lehetséges lépéseket tovább fogják vizsgálni, miután további információkat, többek között a német ítéletre vonatkozó információkat hoztak az olasz bíróság tudomására. 2003. december 22‐i levelében a Bizottság keresetét ismét csak annak lehetőségeként említette, hogy legkorábban azt követően vizsgálják meg, hogy tisztázták, hogy az olasz bíróságok alkalmazták‐e a ne bis in idem elvét, és ha igen, hogyan.

Ami a panaszos azon véleményét illeti, hogy a Bizottság azon ajánlása, hogy a német ítéletet az olasz bíróságok elé terjesszék, jelentős pénzösszegbe került anélkül, hogy sikerrel járt volna, a Bizottság fenntartotta, hogy ajánlása hasznos volt, mivel az első olasz ítélet a vádlott távollétében hozott ítélet volt. Ebben az ítéletben a bíróság nem vette figyelembe a német ítélet tartalmát. Ezt bizonyítja az a tény, hogy mind a bíróság, mind a fellebbviteli bíróság újra felvette az ügyet, és olyan határozatokat hozott, amelyek figyelembe vették mind a német eljárás alapjául szolgáló tényeket, mind a ne bis in idem elvét. Az a tény, hogy e határozatok eredménye kedvezőtlen volt a panaszos számára, nem jelenti azt, hogy a Bizottság által hozott intézkedés nem volt helyes, és nem szolgálta a panaszos érdekeit.

A Bizottság ezért úgy ítélte meg, hogy a panasz nem volt megalapozott, és nem sértette meg a helyes hivatali magatartásra vonatkozó szabályokat.

A panaszos észrevételei

Észrevételeiben a panaszos azt állította, hogy a Bizottság egyes nyilatkozatai elavulttá váltak, mivel az Európai Bíróság további ítéleteket hozott az SMVE 54. cikkével kapcsolatban. Ezek az ítéletek kedvezőek voltak az érintett felperesek számára, például abban a kérdésben, hogy mi minősül „ugyanazon tényeknek”. A panaszos azt állította, hogy a Bizottság szándékosan döntött úgy, hogy nem foglalkozik ezekkel az ítéletekkel. Kijelentette, hogy helyzete szempontjából irreleváns az a két ügy, amelyre a Bizottság 2004. február 10-i levelében felhívta ügyvédje figyelmét. Ezért ezek az információk értéktelenek voltak, és csak arra szolgáltak, hogy eltereljék a figyelmet a valódi problémáról, amellyel a Bizottság nem kívánt foglalkozni. A Bizottság nem említett olyan ügyeket, amelyek ebben az összefüggésben ténylegesen meghatározóak voltak, különösen a C-436/04. sz. Van Esbroeck-ügyet (5) és a C-467/04. sz. Gasparini-ügyet (6). A panaszos úgy vélte, hogy bár ezeket az ítéleteket a Bizottság 2005. június 10-i levelét követően hozták meg, figyelembe kell venni, hogy az ügyek akkor még folyamatban voltak, és a Bizottságot tájékoztatták róluk.

A panaszos továbbá arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Bizottság 2005. június 10-i levelében tévesen értelmezte az Európai Bíróság vonatkozó ítéletét. Az olasz fellebbviteli bíróság értelmezése valójában nem volt összeegyeztethető a Bíróság ítéletével. Továbbá, a Bizottság állításával ellentétben, a fellebbviteli bíróság határozata elsősorban nem tényeken alapult, hanem inkább eredményorientált volt, mivel „az olasz igazságszolgáltatási rendszer szellemén és hatályán”(„Geist und Sinn der italienischen Justiz”) alapult. A panaszos ezért azt állította, hogy a Bizottság tévesen jutott arra a következtetésre, hogy nincs jele az SMVE 54. cikke helytelen végrehajtásának vagy értelmezésének. A panaszos azt állította, hogy ha a Bizottság azonnal intézkedett volna Olaszország ellen az ügyében, és a Bírósághoz fordult volna Olaszország ellen, kedvező ítéletet kapott volna. Ezért a panaszos úgy ítélte meg, hogy a Bizottság részben felelős börtönbüntetésének időtartamáért.

A panaszos azt is kijelentette, hogy panasza nem hivatali visszásságra vonatkozott, hanem arra, hogy a Bizottság nem járt el az SMVE 54. cikkének az olasz igazságszolgáltatás általi nyilvánvaló megsértésével kapcsolatban. Helyes, hogy a Bizottság nem ígérte meg, hogy intézkedik. Ugyanakkor azt az egyértelmű benyomást keltette, hogy eljárna, ha a panaszos további jogi lépéseket tenne nemzeti szinten. Világos volt számára, mielőtt ismét a bíróságokhoz fordult volna, hogy ez nemzeti szinten haszontalan lenne. Ezt csak azért tette, hogy lehetővé tegye a Bizottság számára a fellépést.

A panaszos hozzátette, hogy a Bizottság azon kijelentése, hogy egyedi esetekben nem léphet fel, hazugság, és csak annak bizonyítására szolgál, hogy az uniós bürokrácia nem értékeli a polgárok szabadságát és életét. A Bizottság számos egyedi ügyben keresetet nyújtott be a Bírósághoz vállalatok ellen az uniós jog „nevetséges megsértése” miatt, és bírságot szabott ki rájuk. Azzal, hogy a magánszemélyek szabadságával és életével kapcsolatos ügyeket eltérően kezelte, a Bizottság megsértette az egyenlő bánásmód elvét.

A panaszos azt is állította, hogy a jogérvényesülésért, a szabadságért és a biztonságért felelős olasz biztos nem tett lépéseket ezen a területen, mivel az a saját országát érintette.

2007. január 7-i további levelében a panaszos arról tájékoztatta az ombudsmant, hogy átszállították egy német börtönbe, és kijelentette, hogy várakozással tekint az ombudsman határozatának kézhezvétele elé.

A HATÁROZAT

1 Bevezető megjegyzések

1.1 A német állampolgárságú panaszost 1997-ben egy német bíróság illegális fegyverbirtoklás miatt elítélte. Az ítéletet felfüggesztették. 1998-ban a panaszost (a vádlott távollétében) egy olasz bíróság is börtönbüntetésre ítélte. 2002-ben Belgiumban nemzetközi elfogatóparancs alapján letartóztatták, és azóta bebörtönözték.

A panaszos szerint a német és az olasz ítéletek ugyanazokon a tényeken alapultak, ami azt jelenti, hogy az olasz bíróság megsértette a ne bis in idem elvét. A panaszos arról számolt be, hogy ügyvédje e tekintetben az Európai Bizottsághoz fordult. 2003-ban a Bizottság felvetette annak lehetőségét, hogy az EU-Szerződés 35. cikkének (7) bekezdése alapján az Európai Bíróság elé terjesszen egy, a Bizottság és egy tagállam közötti, egyezmények értelmezésével vagy alkalmazásával kapcsolatos vitát. 2005-ben azonban a Bizottság úgy döntött, hogy nem él ezzel a lehetőséggel. A panaszos azzal érvelt, hogy tekintettel a Bizottság által az ügyvédjének 2003-ban küldött leveleiben adott tanácsra, a Bizottságnak 2005-ben kellett volna intézkednie.

1.2 Véleményében az Európai Bizottság arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem sértette meg a helyes hivatali magatartásra vonatkozó szabályokat. Észrevételeiben a panaszos azt állította, hogy panasza nem hivatali visszásságra vonatkozott, hanem a Bizottság állítólagos mulasztására az uniós jognak az olasz igazságszolgáltatás általi nyilvánvaló megsértésével kapcsolatban.

Az ombudsman emlékeztet arra, hogy az EK-Szerződés 195. cikke szerint csak „felhatalmazást kap arra, hogy a közösségi intézmények vagy szervek tevékenysége során felmerülő hivatali visszásságokkal kapcsolatos panaszokat (...) fogadja”. Amennyiben a panasz nem az esetleges hivatali visszásságra vonatkozik, az ombudsman nem lenne jogosult foglalkozni vele. Az ombudsman által a „hivatali visszásság” fogalmának az Európai Parlament által jóváhagyott meghatározása szerint azonban „hivatali visszásság akkor áll fenn, ha egy közjogi szerv nem a rá nézve kötelező szabálynak vagy elvnek megfelelően jár el. Egyértelmű, hogy a „hivatali visszásság” lehetséges esetének fogalommeghatározása alá tartozik az az állítás, hogy egy intézmény elmulasztotta a fellépést, ami azt jelenti, hogy létezik olyan szabály vagy elv, amely szerint az intézménynek el kellett volna járnia. Így a panaszos megjegyzése ellenére az ombudsman jogosult a jelen panasszal foglalkozni.

1.3 Észrevételeiben a panaszos azt is állította, hogy az Európai Bizottság nem adott megfelelő tanácsot ügyvédjének. Véleménye szerint nem tett említést az Európai Bíróság által tárgyalt egyes új ügyekről. A panaszos azt is állította, hogy azok az ítéletek, amelyekre a Bizottság felhívta ügyvédje figyelmét, az ő helyzetében irrelevánsak.

1.4 Az ombudsman úgy véli, hogy nincs elegendő indoka arra, hogy vizsgálatát ezen új állításra is kiterjessze. Mindkét ügy, amelyre a Bizottság felhívta a panaszos ügyvédjének figyelmét, nevezetesen a C-469/03. sz. Miraglia-ügy (7) és a C-493/03. sz. Hiebeler-ügy (8), a Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezmény (9) (a továbbiakban: SMVE) 54. cikkének a ne bis in idem elvére vonatkozó alkalmazására vonatkozik, és első ránézésre nem tűnik irrelevánsnak a panaszos helyzetében. Ami azt a két ügyet illeti, amelyekre a panaszos véleménye szerint a Bizottságnak hivatkoznia kellett volna, meg kell jegyezni, hogy a Bizottság nem közvetlen kapcsolatban állt a panaszossal, hanem a panaszos ügyvédjével, akitől elvárható lett volna, hogy ismerje a Bíróság előtt folyamatban lévő ügyeket, amelyek ügyfelének helyzetében relevánsak lehetnek. Ezenkívül semmi nem utal arra, hogy az ügyvéd ilyen információkat kért volna a Bizottságtól.

1.5 Úgy tűnik, hogy a panaszos észrevételei egy második új állítást is tartalmaznak, nevezetesen azt, hogy az Európai Bizottság megsértette az egyenlő bánásmód elvét, mivel a panaszos szerint bizonyos jogterületeken egyedi eseteket vizsgált, más jogterületeken azonban nem. Tekintettel azonban az ombudsman 2.5. pont alatti megállapításaira, nem tűnik szükségesnek ezen új állítás külön vizsgálata.

A Bizottság állítólagos mulasztása az EU-Szerződés 35. cikkének (7) bekezdése szerint

2.1 A panaszos úgy vélte, hogy tekintettel az Európai Bizottság által 2003-ban az ügyvédjének adott tanácsra, 2005-ben intézkednie kellett volna az ügyében, mivel akkor egyértelmű volt, hogy az olasz igazságszolgáltatás megsértette az uniós jogot. A panaszos azt állította, hogy a Bizottság pénzt pazarolt a jogi képviseletére, mivel azt tanácsolta neki, hogy folytassa az ügyet nemzeti szinten, de ezt követően nem tett lépéseket. Hozzátette: számára úgy tűnik, hogy a jogérvényesülésért, a szabadságért és a biztonságért felelős olasz biztos megvédte "olasz igazságszolgáltatási rendszerét" a kellemetlen uniós döntésektől.

2.2 Az Európai Bizottság előadta, hogy észrevételeit és ajánlásait az ügy tényállásának objektív és pártatlan értékelése alapján fogalmazta meg. Kezdettől fogva egyértelművé tette, hogy nem rendelkezik hatáskörrel arra, hogy e jogterületen egyedi ügyeket vizsgáljon meg, vagy azokat egyedileg az Európai Bíróság elé terjessze. A Bíróságnak az EU-Szerződés 35. cikkének (7) bekezdése szerinti hatásköre azt követően került említésre, hogy az olasz bíróság 1998-ban megállapította, hogy a ne bis in idem elve nem alkalmazandó Olaszországban, amit az olasz bíróságok későbbi határozatai nem hagytak jóvá. Következésképpen a Bizottság szerint nem volt jele a közte és valamely tagállam között valamely egyezmény végrehajtásával vagy értelmezésével kapcsolatban fennálló általános nézeteltérésnek, sem pedig az ilyen egyezmény nyilvánvalóan jogellenes alkalmazására utaló jeleknek. A Bizottság 2005. június 10-i levelében kifejtette, hogy az olasz fellebbviteli bíróság értelmezése összeegyeztethetőnek tűnik az Európai Bíróság ítéletével, továbbá hogy a bíróság határozata főként tényeken alapult. A Bizottság kijelentette, hogy nem ígérte meg, hogy az olasz bíróság elutasító határozata esetén intézkedik. Inkább azt mondta, hogy a lehetséges lépésekre vonatkozó további megfontolásokra azt követően kerül sor, hogy további információkat hoztak a bíróság tudomására.

2.3 Észrevételeiben a panaszos úgy vélte, hogy az Európai Bizottság álláspontjával ellentétben az olasz fellebbviteli bíróság értelmezése valójában nem egyeztethető össze a Bíróság ítéletével. A panaszos azt is kijelentette, hogy az olasz bíróság határozata nem tényeken alapult, hanem inkább eredményorientált volt, így az EU-Szerződés 35. cikkének (7) bekezdése értelmében vita merült fel. Úgy véli, hogy a Bizottság azon kijelentése, hogy egyedi esetekben nem tud fellépni, hazugság. Véleménye szerint a Bizottság nem ígérte meg, hogy intézkedik. Ugyanakkor azt az egyértelmű benyomást keltette, hogy cselekedni fog.

2.4 Az SMVE 54. cikke a következőképpen rendelkezik: „Az a személy, akinek a tárgyalását az egyik Szerződő Fél területén jogerősen elbírálták, ugyanazon cselekmény miatt nem vonható büntetőeljárás alá egy másik Szerződő Fél területén, feltéve, hogy büntetés kiszabása esetén azt már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítéletet hozó Szerződő Fél jogszabályai szerint már nem hajtható végre.”

Az EU-Szerződés 35. cikkének (7) bekezdése a következőképpen rendelkezik: „(...) A Bíróság hatáskörrel rendelkezik továbbá a tagállamok és a Bizottság között a 34. cikk (2) bekezdésének d) pontja alapján létrehozott egyezmények értelmezésével vagy alkalmazásával kapcsolatban felmerülő viták elbírálására.”

2.5 Az ombudsman emlékeztet arra, hogy a jelen ügyben érintett jogterület, azaz a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés az EU-Szerződés VI. címéhez, és így az EU úgynevezett "harmadik pilléréhez" tartozik, amelyről még mindig főként kormányközi eljárások keretében döntenek (10). A Bizottság kifejtette a panaszos ügyvédjének, hogy ezen a területen nincs lehetőség kötelezettségszegési eljárás megindítására, és hogy a Bizottság nem rendelkezik hatáskörrel az egyedi esetek kivizsgálására. A Bizottság kifejtette továbbá, hogy ezen okok miatt a Bizottság egyetlen lehetősége az lenne, hogy az EU-Szerződés 35. cikkének (7) bekezdése alapján a szóban forgó tagállammal fennálló esetleges jogvitát a Bíróság elé terjessze. Ez a magyarázat helyes. Ezért el kell utasítani a panaszos azon álláspontját, hogy a Bizottság helytelen nyilatkozatokat tett hatáskörével kapcsolatban.

2.6 Ami a panaszos azon véleményét illeti, hogy az Európai Bizottság várakozásokat fogalmazott meg arra vonatkozóan, hogy az ügyet a Bíróság elé terjeszti, az ombudsman megjegyzi, hogy az Európai Bizottság soha nem kötelezte el magát ilyen lépések megtétele mellett. Éppen ellenkezőleg, a Bizottság által a panaszos ügyvédjének 2003-ban küldött levelek megfogalmazása rendkívül óvatos. 2003. október 28-i levelében a Bizottság részletesen kifejtette hatáskörének terjedelmét. Rámutatott néhány megválaszolatlan kérdésre, és kijelentette, hogy mielőtt megfontolná, hogy hasznos lenne-e a tagállamhoz fordulni, további információkra lesz szüksége. 2003. december 22-i levelében azt tanácsolta az ügyvédnek, hogy amennyiben lehetséges, folytassa az ügyet nemzeti szinten. Azt is pontosította, hogy a legkorábbi időpont, amikor lépéseket tehet, az, amikor egyértelművé válik, hogy az olasz bíróság hogyan kezeli a ne bis in idem elvét a határokon átnyúló ügyekben. A Bizottság világosan kifejtette, hogy ha az olasz bíróságok a német ítélettel való konzultációt követően továbbra is úgy vélik, hogy a német és az olasz ítéletek különböző cselekményekre vonatkoznak, meg kell vizsgálni, hogy érvelésük összhangban van-e az SMVE 54. cikkével. 2005. június 10-i levelében a Bizottság tájékoztatta a panaszos ügyvédjét erről a vizsgálatról, amely a Bizottság szerint ahhoz a következtetéshez vezetett, hogy az indokolás valóban összhangban van az SMVE 54. cikkével. Ezért az ombudsman úgy véli, hogy a Bizottság leveleinek szövege nem támasztja alá a panaszos azon következtetését, hogy amennyiben a nemzeti bíróságok olyan határozatot hoznak, amely számára kedvezőtlen, a Bizottság mindenképpen intézkedik.

2.7 Mind az Európai Bizottságnak a panaszos ügyvédjéhez intézett leveleiből, mind a véleményéből úgy tűnik, hogy az Európai Bizottság elismerte a vita lehetőségét egy olasz bíróság 1998-as nyilatkozatával kapcsolatban, amely szerint a ne bis in idem elve nem alkalmazható Olaszországban. Úgy tűnik azonban, hogy az olasz bíróságok a későbbi ítéletekben nem tartották fenn ezt az álláspontot. A panaszos ügyvédjének címzett 2005. június 10-i levelében a Bizottság üdvözölte azt a tényt, hogy az olasz fellebbviteli bíróság elismerte, hogy a ne bis in idem kifogásra első alkalommal lehet hivatkozni az ítéletek végrehajtásával kapcsolatban. A Bizottság ezért úgy ítélte meg, hogy nincs jele a közte és Olaszország közötti általános nézeteltérésnek. A panaszos nem vitatta, hogy a fellebbviteli bíróság általánosan elismerte a ne bis in idem elvét. Ugyanakkor azt állította, hogy az olasz fellebbviteli bíróság értelmezése valójában nem egyeztethető össze az Európai Bíróságnak a Bizottság által hivatkozott ítéletével. Álláspontja szerint tehát vita áll fenn.

2.8 Az olasz bíróság vonatkozó ítéletét nem terjesztették az ombudsman elé. Az ombudsman birtokában lévő információk alapján azonban ésszerűnek tűnik a Bizottság azon érve, hogy nem él az EU-Szerződés 35. cikkének (7) bekezdésében biztosított lehetőséggel, nevezetesen azzal, hogy az olasz bíróságok immár általánosan elfogadták a ne bis in idem elvének alkalmazását.

2.9 Ami a panaszos azon véleményét illeti, miszerint úgy tűnt, hogy a jogérvényesülésért, a szabadságért és a biztonságért felelős olasz biztos megvédte "saját" olaszországi igazságszolgáltatási rendszerét, az Európai Bizottság nem tett észrevételt. Az ombudsman megjegyzi, hogy a panaszos nem nyújtott be olyan bizonyítékot, amely alátámasztaná a szóban forgó biztossal kapcsolatos gyanúját, ami valójában a hivatali feladatok ellátása során elkövetett súlyos kötelességszegésre vonatkozó állítást jelent. Tekintettel arra, hogy az ombudsman megállapította, hogy a Bizottság helyesen kezelte a panaszos ügyét, nem talált hivatali visszásságot a panasz e vonatkozásával kapcsolatban.

2.10 Ami a panaszos azon véleményét illeti, hogy az Európai Bizottságnak az ügy nemzeti szintű kivizsgálására vonatkozó ajánlása haszontalan lenne, ha az adott ügyben hozott határozatot követően nem foglalkozna tovább az üggyel, az Európai Bizottság véleménye szerint az ajánlása hasznos. A Bizottság különösen azt állította, hogy álláspontját alátámasztja az a tény, hogy mind az elsőfokú bíróság, mind a fellebbviteli bíróság újra felvette az ügyet, és olyan határozatokat hozott, amelyek figyelembe vették mind a német eljárás alapjául szolgáló tényeket, mind a ne bis in idem elvét. Az a tény, hogy e határozatok eredménye kedvezőtlen volt a panaszos számára, nem jelenti azt, hogy a Bizottság által hozott intézkedés nem volt helyes, vagy hogy az nem állt a panaszos érdekében. Az ombudsman úgy véli, hogy az ügy körülményeire tekintettel a Bizottság azon ajánlása, hogy a német ítéletet terjesszék az olasz bíróság elé, amelyet ez utóbbi a jelek szerint korábban nem vett figyelembe, valóban ésszerűnek tűnik. Az ombudsman megjegyzi, hogy – amint azt a fenti 2.6. pont is mutatja – a panaszos nem hivatkozhatott arra a várakozásra, hogy a Bizottság véglegesen intézkedik, miután a nemzeti bíróságtól újabb ítéletet kapott. Ezért az ombudsman úgy véli, hogy a panaszosnak kellett eldöntenie, hogy követni kívánja-e ezt az ajánlást, és hogy ennek következtében a Bizottság nem tehető felelőssé azért, hogy ez az új beadvány nem járt sikerrel.

2.11 E megfontolások alapján az ombudsman úgy véli, hogy a panaszos nem támasztotta alá azon álláspontját, hogy az Európai Bizottság jogtalanul mulasztotta el az EU-Szerződés 35. cikkének (7) bekezdése szerinti intézkedések meghozatalát. A jelen panasszal kapcsolatban nem állapít meg hivatali visszásságot.

3 Következtetések

Az ombudsman e panasszal kapcsolatos vizsgálatai alapján úgy tűnik, hogy a Bizottság nem követett el hivatali visszásságot. Az ombudsman ezért lezárja az ügyet.

Erről a határozatról a Bizottság elnökét is tájékoztatni fogják.

Tisztelettel:

 

P. Nikiforos DIAMANDOUROS

---

(1) Egyezmény a Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai között a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló, 1985. június 14-i Schengeni Megállapodás végrehajtásáról (HL 2000. L 239., 19. o.).

(2) A C-469/03. sz. Miraglia-ügy (EBHT 2003., I-2009. o.).

(3) A C-493/03. sz. Hiebeler-ügy. Ezt az ügyet a Bíróság elnöke 2004. március 30-i végzésével törölte a nyilvántartásból.

(4) A „harmadik pillér” kifejezés az EU-Szerződés VI. címére utal, amely a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködésre vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz (29–42. cikk).

(5) A C-436/04. sz. Van Esbroeck-ügy (EBHT 2006., I-2333. o.).

(6) A C-467/04. sz. Gasparini-ügyben 2006. szeptember 28-án hozott ítélet, még nem tették közzé.

(7) A C-469/03. sz. Miraglia-ügy (EBHT 2003., I-2009. o.).

(8) A C-493/03. sz. Hiebeler-ügy. Ezt az ügyet a Bíróság elnöke 2004. március 30-i végzésével törölte a nyilvántartásból.

(9) Egyezmény a Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai között a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló, 1985. június 14-i Schengeni Megállapodás végrehajtásáról (HL 2000. L 239., 19. o.).

(10) 2005 decemberében a Bizottság zöld könyvet tett közzé "A joghatósági összeütközésekről és a büntetőeljárásokban a ne bis in idem elvéről" (COM(2005) 696 végleges), amelyben konzultációt indított a ne bis in idem elvvel kapcsolatos számos alapvető kérdésről. Ez azt mutatja, hogy a Bizottság tisztában van az ezzel összefüggésben esetlegesen felmerülő problémákkal. Ugyanakkor azt is mutatja, hogy az uniós jog fejlődése ezen a területen még korai szakaszban van.