Készült az európai ombudsman alapokmánya 3. cikkének (5) bekezdésével összhangban [1]

A panasz előzményei

1. A panaszos az Európai Parlament (a továbbiakban: Parlament) tisztviselője. Van egy lánya, akinek súlyos, visszafordíthatatlan agykárosodása van.

2. 1994-ben annak érdekében, hogy a panaszos lánya anyanyelvi környezetben élhessen, a Parlament jóváhagyta a panaszos áthelyezését a származási országuk fővárosában („X város”) található tájékoztatási irodájába.

3. 2000-ben a Parlament mobilitási rendszert vezetett be AD besorolású személyzete számára. A panaszos kérésére a Parlament főtitkára igazgatási határozatot adott ki, amely mentesítette a panaszost a kötelező mobilitás alól mindaddig, amíg családi helyzete, amely X városba való áthelyezését indokolta, összeegyeztethetetlen marad egy új áthelyezéssel (a továbbiakban: eltérés).

4. Az ezt követő években a panaszos mentesült a mobilitás alól. 2010-ben azonban a Parlament előzetes értesítés nélkül felvette a panaszost a mobilitással érintett tisztviselők listájára. A panaszos emlékeztette a Parlament igazgatását, hogy engedélyezték számára a mobilitástól való eltérést, és ezt követően nem helyezték át. Ugyanez a helyzet 2011-ben is megismétlődött.

5. 2012 májusában a panaszost ismét tájékoztatták arról, hogy felvették a mobilitással érintett tisztviselők jegyzékébe. E hónap folyamán részt vett a főigazgatóságának erőforrásosztály-vezetője által szervezett, a mobilitásról szóló videokonferencia-ülésen. Néhány nappal az ülés után tájékoztatták arról, hogy hamarosan interjúra hívják a Személyzeti Osztály vezetőjével, hogy tájékoztassák a mobilitási lehetőségekről, és lehetővé tegyék számára, hogy kifejezze preferenciáit. Júniusban egy másik interjún is részt vett, hogy megfelelő alternatívát találjon a mobilitástól való eltérésre.

6. 2012 augusztusában a panaszos a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be a Parlament főtitkárához. Megtámadta a Parlament azon döntését, hogy felveszi őt a mobilitásra jogosult tisztviselők listájára.

7. 2012 októberében a Parlament igazgatása újabb találkozóra hívta a panaszost, hogy megvitassa vele „közigazgatási helyzetét”. Ezt levélváltás követte, amely többek között a Parlament azon ajánlatával foglalkozott, hogy a panaszos jogvesztés nélkül előrehozott nyugdíjba vonulhat. Elutasította ezt az ajánlatot, és végül 2012. november 21-én találkozóra került sor. A találkozó során a panaszosnak lehetőséget biztosítottak arra is, hogy otthonról fordítóként dolgozzon. Elutasította, azzal érvelve, hogy nem alkalmas ilyen munkára, és nem felel meg a Parlament által meghatározott feltételeknek sem.

8. Időközben a Parlament igazgatása 2012. november 6-án felkérte a panaszost, hogy 2012. november 16-ig válasszon új úti célt. 2012. november 8-án a panaszos további panaszt nyújtott be a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján e jogi aktus ellen. Elutasította az úti cél kiválasztását azzal az indokkal, hogy egyáltalán nem kellene mobilitásban részesülnie.

9. 2012. december 12-én a Parlament elutasította a panaszosnak a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése szerinti mindkét panaszát. A Parlament úgy ítélte meg, hogy sem a mobil tisztviselők listájára való felvételéről szóló határozat, sem a célállomás kiválasztására való felhívás nem minősül az e rendelkezés értelmében vett, a panaszost hátrányosan érintő cselekménynek. Csak az átadásról szóló határozat minősül ilyen aktusnak.

10. A Parlament továbbá azon a véleményen volt, hogy az eltérés azon a feltételezésen alapult, hogy a panaszos lányának egészségi állapota idővel javulni fog. Az eltérés engedélyezésével és évről évre történő alkalmazásával a Parlament lényegében figyelembe vette a panaszos személyes helyzetét. A megfelelő ügyintézéshez azonban a Parlament szolgálatainak is szem előtt kell tartaniuk a szolgálat érdekeit. Ezt az elvet, amelynek tükröznie kell a személyzet és az uniós intézmények kölcsönös jogai és kötelezettségei közötti egyensúlyt, súlyosan megsértették [2]. A Parlament „élénkül ösztönözte” a panaszost, hogy hierarchiájával együtt vizsgálja meg az összes alternatív megoldást, amint azt már javasolta a panaszosnak. A panaszost arra is ösztönözték, hogy keressen olyan magánjellegű gyakorlati megoldásokat, amelyek lehetővé teszik számára, hogy személyes körülményeit összeegyeztesse szakmai kötelezettségeivel.

11. Ezen túlmenően a Parlament úgy vélte, hogy az eltérésnek soha nem volt célja, hogy állandó vagy automatikus legyen, mivel ellenkező esetben megsértette volna az egyenlő bánásmód elvét.

12. A panaszos ezt követően az európai ombudsmanhoz fordult.

A vizsgálat tárgya

13. Az ombudsman vizsgálatot indított a következő állítással és állítással kapcsolatban.

Állítás:

Az Európai Parlament tévesen vonta vissza a panaszos számára 2000-ben engedélyezett eltérést, tekintettel kivételes családi körülményeire, amelyek időközben nem változtak.

Igénypont:

Az Európai Parlamentnek be kell tartania az eltérést, és ki kell zárnia a panaszost az éves mobilitási gyakorlatból.

A vizsgálat

14. 2013. január 14-én a panaszos az ombudsmanhoz fordult. Az ombudsman úgy határozott, hogy a panasz elfogadható.

15. 2013. február 13-án az ombudsman vizsgálatot indított a fenti állítással és követeléssel kapcsolatban, és felkérte a Parlament elnökét, hogy 2013. május 31-ig nyújtson be véleményt. A panaszost ennek megfelelően tájékoztatták.

16. 2013. június 7-én a Parlament megküldte véleményét, amelyet észrevételezés céljából továbbítottak a panaszosnak. Ezeket 2013. július 29-én nyújtotta be.

Az ombudsman elemzése és előzetes következtetései

A. Az eltérés és a kapcsolódó követelés állítólagos helytelen visszavonása

Az ombudsman elé terjesztett érvek

17. Panaszában a panaszos azt állította, hogy lánya állapota súlyosan korlátozza társadalmi integrációját. Bármilyen változás a lánya környezetében valószínűleg visszafordíthatatlan károkat okoz a lánya már törékeny helyzetében, amint azt orvosai igazolták. Ez a gyakorlatban lehetetlenné teszi a panaszos számára, hogy X várostól eltérő helyen dolgozzon, mivel a lánya nem fosztható meg anyja mindennapi jelenlététől, és nem integrálható egy új környezetbe sem.

18. A panaszos elutasította a Parlament azon állítását, hogy az eltérés ideiglenes volt, és azon a feltételezésen alapult, hogy lánya állapota javulni fog. Ez az értelmezés indokolatlan volt, mivel lánya súlyos és visszafordíthatatlan agykárosodása, amelyet a Parlament már akkor ismert, irreálissá tette azt a feltételezést, hogy valaha is jobban lesz. Az eltérés szövege valójában azt jelentette, hogy abban az esetben, ha lánya elhalálozik, az eltérés hatályát veszti.

19. Ezenkívül a panaszos nem tudta elfogadni a Parlament által kínált alternatívákat, nevezetesen a jogok elvesztése nélküli előrehozott nyugdíjazást vagy az otthoni fordítói munkát. Kijelentette, hogy egy olyan anya számára, aki egy súlyosan fogyatékos gyermek otthoni gondozásának fáradságos feladatával foglalkozik, rendkívül fontos az otthonon kívüli szakmai élet lehetősége. A panaszos úgy vélte, hogy a Parlamenthez vezető szakmai útja „kifogástalan”. Évek óta képes volt összeegyeztetni a családi életével. A Parlament álláspontjának hirtelen és indokolatlan megváltozása végül arra kényszerítené, hogy válasszon a családi és a szakmai élet között, ami egyszerre tisztességtelen és jogellenes.

20. A panaszos kiemelte, hogy az elmúlt években kénytelen volt újra és újra megismételni a fogyatékossággal élő lánya korlátainak fájdalmas és személyes részleteit, amelyeket úgy érezte, hogy nem tartja tiszteletben lánya magánéletét. A Parlament igazgatása még arra is felkérte a panaszost, hogy nyújtson be orvosi igazolást lánya körülményeinek igazolására, bár az ilyen típusú információk szigorúan bizalmasak voltak, és mindenesetre már a Parlament orvosi szolgálata rendelkezésére álltak. A panaszos úgy érezte, hogy a Parlament igazgatása nyomást gyakorol rá, sőt fenyegeti.

21. Véleménye szerint a Parlament különbséget tett aközött, hogy mobilitásnak van-e kitéve, vagy hogy ténylegesen egy másik álláshelyre osztják-e be. Véleménye szerint a panaszos továbbra is mobilitásban részesült, de az eltérés alapján minden évben mentesült az alól. A mentességnek nem lenne értelme, ha a panaszost eleve nem érintené a mobilitás.

22. Ezenkívül az eltérést nem állandó jelleggel biztosították. Célja az volt, hogy a panaszost egy évenként mentesítse a mobilitás alól. Az a tény, hogy az évek során automatikusan megújították anélkül, hogy a panaszost felvették volna a mobilitási listára, tévesen állandó jelleget adott az eltérésnek. Az eltérést azonban „változásra hajlamos körülmények” között engedélyezték, mivel a panaszos lányának állapota nem zárta ki a tanulási lehetőségeket vagy más kedvező eredményeket.”

23. Ezenkívül az eltérés megfogalmazása azt mutatja, hogy a főtitkárnak nem állt szándékában végleges vagy automatikus mentességet adni, mivel kijelentette, hogy azt „minden évben” meg fogják adni, és „az … [az eltérés megadásáról szóló] határozat alapjául szolgáló helyzet rendezéséig” fogják alkalmazni”.

24. A Parlament tisztázta, hogy mobilitási gyakorlata nem követett lineáris előrehaladást. Valójában 2004-ben felfüggesztették, 2007-ben újraindították, 2008-tól 2009-ig teljesen felfüggesztették, majd 2010-ben újra aktiválták. 2010-ben a panaszos egyértelműen teljesítette a Parlament belső mobilitásról szóló belső szabályzata [3] 4. cikkének (3) bekezdésében meghatározott mobilitási feltételeket, nevezetesen azt, hogy legalább hét évig betöltötte ugyanazt az álláshelyet. Ez az oka annak, hogy nevét felvették a mobilitásban részt vevő alkalmazottak listájára. Egyelőre azonban nem született döntés az újrabeosztásáról. A Parlament ezért úgy ítélte meg, hogy nem sértette meg a panaszos felé tett kötelezettségvállalásait.

25. A Parlament elismerte továbbá, hogy a Bíróság úgy értelmezte a személyzeti szabályzat 7. cikkének (1) bekezdését, amely előírja, hogy minden átcsoportosítást a szolgálat érdekében kell végrehajtani, hogy az uniós igazgatástól is megkövetelje a megfelelő ügyintézés elvének tiszteletben tartását és a személyzet érdekeinek figyelembevételét. Ezenkívül a személyzeti szabályzat 1. cikkének d) pontja tiltja a fogyatékosságon alapuló megkülönböztetést, és előírja az intézmények számára, hogy észszerű intézkedéseket hozzanak annak érdekében, hogy lehetővé tegyék a fogyatékossággal élő személyzet foglalkoztatásban való részvételét, kivéve, ha az ilyen intézkedések aránytalan terhet rónának a munkáltatóra.

26. E tekintetben a Parlament emlékeztetett arra, hogy az Európai Unió Bírósága [4] a 2000/78/EK irányelv [5] 1. cikke, 2. cikkének (1) bekezdése és 2. cikkének a) pontja értelmében vett közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősítette az olyan munkavállalóval szembeni, fogyatékosságon alapuló hátrányos megkülönböztetést, akinek fő gondviselője a gyermek (társuláson alapuló hátrányos megkülönböztetés). A Parlament úgy vélte, hogy a személyzeti szabályzaton belül az „észszerű alkalmazkodás” és az „aránytalan teher” fogalmát a 2000/78 irányelvre és különösen annak (20) és (21) preambulumbekezdésére való hivatkozással lehetne meghatározni [6].

27. A jelen ügyben fennállóhoz hasonló körülmények között az észszerű alkalmazkodás magában foglalhatja azt a helyzetet, amelyben az a tisztviselő, akinek gyermeke fogyatékossággal él, jogosult lehet munkaköre alapvető feladatainak ellátására azáltal, hogy ez utóbbit úgy igazítja ki, hogy lehetővé tegye a távmunkát. A mobilitástól való 13 évnél hosszabb eltérés már nem ésszerű és megfelelő intézkedés. Ezért a Parlament igazgatása párbeszédet kezdett a panaszossal annak érdekében, hogy olyan alternatív megoldásokat találjanak, amelyek minden érintett felet kielégíthetnek, és helyreállíthatják a szolgálati érdekek és a panaszos érdekei közötti egyensúlyt. A Parlament azt javasolta, hogy a panaszos például több segítséget kérhetne a gyermek apjától, vagy elfogadhatná a távmunkát.

28. Ezenkívül a szolgálat érdekében áll, hogy felszabadítson egy olyan álláshelyet, amelyet ugyanaz a személy közel 20 éve tölt be, valamint hogy az egyenlő bánásmód elvének megfelelően biztosítsa a méltányos mobilitási rendszert és a mindenki számára új készségek elsajátítását lehetővé tevő előmeneteli tervet. A Parlament azt is megemlítette, hogy legalább egy másik alkalmazott hasonló családi helyzetben van, és úgy döntött, hogy a magán- és a szakmai kötelezettségek összeegyeztetése érdekében 50%-kal csökkenti munkaidejét. A szóban forgó alkalmazott minden bizonnyal azt szeretné, ha legalább néhány évet a származási helyén tölthetne. A Parlament azonban nem tudja biztosítani ezt a lehetőséget, ha egyes álláshelyek tartósan mentesülnek a mobilitás alól.

29. A Parlament arra a következtetésre jutott, hogy a Parlament eleget tett a személyzeti szabályzat szerinti kötelezettségeinek, a személyzet érdekeinek és az egyenlő bánásmód elvének azáltal, hogy a panaszost éves mobilitási gyakorlatnak vetette alá, majd ezt követően kellően indokolt mentességet biztosított számára, ugyanakkor nem tette lehetővé számára az állandó és automatikus eltérést. Ezenkívül a Parlament azáltal, hogy arra ösztönözte a panaszost, hogy mérlegelje a mobilitástól való eltérés alternatív megoldásait, nem sértette meg azon kötelezettségét, hogy az adott körülmények között „észszerű alkalmazkodást” találjon.

30. Észrevételeiben a panaszos fenntartotta azon álláspontját, hogy az eltérést olyan körülmények között engedélyezték, hogy az csak azt jelentheti, hogy az megszakítás nélkül alkalmazandó mindaddig, amíg e körülmények meg nem változnak. Ez nem volt határidőhöz kötve, ami valójában logikus volt, figyelembe véve, hogy a lánya fogyatékossága nem volt ideiglenes. Így a Parlament nem hivatkozhat érvényes indokként a panaszos X városban történő megbízatásának hosszú időtartamára korábbi határozatának visszavonására. A panaszos továbbá úgy vélte, hogy az eltérés miatt még csak fel sem kellene venni a mobilitásra jogosult alkalmazottak éves listájára.

31. Azáltal, hogy így jár el, a Parlament nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyja az eltérés szerinti saját kötelezettségvállalásait. Ezenkívül az az álláspontja, hogy a mobilitási rendszert a panaszos esetében mindenáron alkalmazni kell, ellentétes a következőkkel: i. e rendszer szelektív jellege, amely csak az AD besorolású alkalmazottakra vonatkozik, és még ezen alkalmazottak tekintetében is alkalmazandó, bizonyos kivételekkel; és ii. az évek során nem alkalmazták folyamatosan, amit a Parlament is megemlített véleményében. Végső soron a Parlament álláspontja sérti a panaszos fogyatékossággal élő lányának alapvető jogait, és ellentétes az EUMSZ 10. cikkével [7], az Európai Unió Alapjogi Chartája 24. cikkének (2) bekezdésével [8] és 26. cikkével [9], a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezménnyel, amelynek az EU részes fele, valamint a másodlagos uniós jogszabályokkal, például a 2000/78 irányelvvel.

32. Mindenesetre a panaszos nem osztja a Parlament azon véleményét, hogy helyzete aránytalan terhet jelent. Éppen ellenkezőleg, kiemelte, hogy X városban történő beosztása gazdasági szempontból olyan költségmegtakarítást jelent, amelyet nem lehetne elérni, ha például Luxemburgban helyeznék át, vagy ha X városban egy olyan kolléga lépne a helyébe, aki nem az ő tagállamának állampolgára. A hasonló családi helyzetben lévő másik alkalmazottat illetően a panaszos kijelentette, hogy ügye nem lehet érvényes indok arra, hogy a Parlament visszavonja a panaszos mobilitásból való kizárására vonatkozó kötelezettségvállalását.

33. Végezetül a panaszos elutasította a Parlament azon javaslatát, hogy több segítséget kérhetne a gyermek apjától. Először is azért, mert a panaszos jelenléte és támogatása nem helyettesíthető, mivel ő állandó referenciapont a fogyatékossággal élő lánya számára. Másodszor azért, mert lánya korlátai különleges segítséget igényelnek, amelyet megfelelőbb egy olyan nőtől kapni, aki az anya, annak érdekében, hogy megőrizze lánya méltóságát. A panaszos megismételte, hogy a Parlament alternatív megoldásokra irányuló állítólagos keresése valójában folyamatos nyomásgyakorlásban és megfélemlítésben nyilvánult meg, ami arra kényszerítette őt, hogy lemondjon az eltérés előnyeiről. Kétségeit fejezi ki a Parlament azon eltökéltségének valódi motivációjával kapcsolatban, hogy felszabadítsa tisztségét X városban.

Az ombudsman előzetes értékelése, amely békés megoldási javaslathoz vezet

34. Nem vitatott, hogy a Parlament azon határozatát, amely a panaszost 1994-ben X városba helyezte át, és az ezt követő 2000. évi eltérést lánya fogyatékosságára tekintettel fogadták el.

35. Az eltérésre vonatkozó, az Európai Parlament mobilitási bizottsága által 2000. március 15-én készített javaslat ugyanis megemlíti, hogy „a [panaszos] sajátos helyzete a kinevezésre jogosult hatóság eseti határozatán alapul [...] a mobilitási bizottság olyan eltérés elfogadását javasolja [a főtitkárnak], amely biztosítaná az e döntéssel való összhangot”, nevezetesen „a [panaszos] minden évben történő visszavonását a mobilitásból mindaddig, amíg a [panaszosnak] [X városba] történő beosztásáról szóló határozatot megalapozó helyzet nem oldódott meg ”. 2000. április 13-án, miután a főtitkár jóváhagyta ezt a javaslatot, a mobilitási bizottság a következő módon értesítette a panaszost az eltérésről: „ minden évben eltekintünk a mobilitás [szabályainak] alkalmazásától mindaddig, amíg az a helyzet, amely az Ön [X városba] való beosztásáról szóló döntést eredményezte, nem lesz összeegyeztethető [az Ön] újrabeosztásával”.

36. Az eltérés szövege kellően világos és egyértelmű ahhoz, hogy minden kétséget kizáróan bizonyítsa, hogy annak célja annak biztosítása volt, hogy a panaszos X városban maradjon mindaddig, amíg lánya fogyatékossága összeegyeztethetetlen az áthelyezéssel. Ezenkívül az eltérésnek nincs időbeli korlátja.

37. Nem vitatott, hogy sajnálatos módon a panaszos lányának fogyatékossági foka az évek során nem csökkent. Az ombudsman valójában nem ért egyet a Parlament azon véleményével, hogy az eltérést abban a hitben engedélyezték, hogy erre végül sor kerül. Amint azt a panaszos kiemelte, nehéz elképzelni, hogy lánya agykárosodása visszafordítható lehet. Mindenesetre, ha a Parlament 2000-ben azt kívánta volna előírni, hogy az eltérés maximális időtartamhoz legyen kötve, vagy azt bármely más körülménytől kívánta volna függővé tenni, ezt magában az eltérésben kifejezetten jelezhette volna, és ezt meg is kellett volna tennie.

38. Az ombudsman ezért sem az eltérés szövegében, sem az eltérés engedélyezésének kontextusában nem lát olyan érvet, amely alátámasztaná a Parlament azon véleményét, hogy az eltérés nem volt állandó. Ezzel szemben úgy véli, hogy az eltérés állandó jogot biztosított a panaszos számára ahhoz, hogy mentesüljön a mobilitás alól, ha és ameddig lánya X városban való jelenlétét megkívánja.

39. Az ombudsman megjegyzi, hogy a Parlament soha nem vitatta az eltérés jogszerűségét azon kívül, hogy kétértelműen kijelentette, hogy ha azt állandónak szánták volna, az ellentétes lett volna az egyenlő bánásmód elvével. Az ombudsman azonban nem látja, hogy ilyen esetben hogyan sérülhetett volna az említett elv, amely valóban kiemelkedő fontosságú az EU jogrendszere szempontjából.

40. Ha a Parlament úgy értette volna, hogy a panaszosnak a mobilitási gyakorlatból való végleges kizárásával hátrányos megkülönböztetést alkalmazott volna a hatálya alá tartozó többi alkalmazottal szemben, az ombudsman csak arra emlékeztethet, hogy az egyenlő bánásmód elve hasonló helyzetek hasonló kezelését követeli meg. A panaszos kivételes jogot kapott kivételes körülményeire tekintettel, amelyekkel az ombudsman tudomása szerint a Parlament potenciálisan mobilis tisztviselőinek túlnyomó többsége szerencsére nem ért egyet. Ezek tehát nem hivatkozhatnak az egyenlő bánásmódhoz való jog megsértésére.

41. Ha viszont a Parlament úgy értette, hogy az egyenlő bánásmód elve sérülhet a személyzet más, hasonló helyzetben lévő tagjaival szemben, az ombudsman nem érti, hogy ez hogyan róható fel a panaszosnak. Tagadhatatlan, hogy ha egyes álláshelyeket állandó jelleggel ugyanaz a személy tölt be, a Parlament soha nem tudná biztosítani a hasonló helyzetben lévő személyzet más tagjainak ugyanazt a lehetőséget, amelyet a panaszosnak biztosított. Az ombudsman azonban erősen kétli, hogy a súlyos fogyatékossággal élő és teljes mértékben eltartott gyermekekért felelős „mobilis” tisztviselők száma olyan jelentős lenne, hogy megakadályozná a mobilitást egy olyan nagy szervezetben, mint a Parlament. Logikusan és statisztikailag valószínűbb, hogy a Parlamenten belüli mobilitási nehézségeket a „mobilis” személyzet más kategóriái okozhatják.

42. Mindenesetre az a tény, hogy az eltérést kiváltó helyzet időben meghosszabbodott, nem teszi azt kevésbé kivételessé és figyelembe veendővé. Az ezzel ellentétes álláspont ahhoz az abszurd következtetéshez vezetne, hogy a panaszos lányának fogyatékossága kellően kivételes lett volna ahhoz, hogy csak akkor indokolja a mobilitás alóli mentességét, ha az rövid időtartamú lett volna. Másként fogalmazva, ez az átmeneti munkaképtelenség többet ér a védelemnél, mint a tartós fogyatékosság. Az ombudsman biztos abban, hogy ez nem lehet a Parlament nyilatkozatának értelme.

43. A fentiekből és a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából [10] következik, hogy a panaszos jogosan számíthatott arra, hogy a Parlament a jövőben betartja saját kifejezett kötelezettségvállalásait, amennyiben ezek a kötelezettségvállalások: i. illetékes hatóságtól (a Parlament főtitkárától, a Mobilitáspolitikai és Közlekedési Bizottság javaslata alapján) származik; pontosak, feltétel nélküliek és összhangban vannak a jelenlegi kontextussal; és iii. megfelelt az alkalmazandó szabályoknak, ami nem akadályozta meg az ilyen eltérést. A Parlament ezért nem jogosult visszavonni kötelezettségvállalásait, vagy felkérni a panaszost, hogy fogadjon el „alternatív megoldást”, kivéve, ha ténylegesen fenntarthatja, hogy a panaszos helyzete olyan mértékben befolyásolja működését vagy a szolgálat érdekeit, hogy az nem tartható fenn. Bár az ombudsman úgy véli, hogy a Parlament kinevezésre jogosult hatósága az egyetlen, amely jogosult dönteni arról, hogy mi sérti az intézmény szolgálatának érdekeit, megjegyzi, hogy a Parlament valamennyi érve, és különösen azon álláspontja, hogy a panaszos helyzete akadályozza általános mobilitási politikáját, nem elegendő.

44. Az ombudsman elutasítja a Parlament azon kijelentését is, hogy az eltérés elfogadásával és azt követően több éven át történő alkalmazásával a Parlament csak a panaszos érdekében járt el. Ennek kimondása azt jelenti, hogy a panaszos X városban nyújtott szolgáltatásai valójában feleslegesek. Ez a következtetés nem következik a Parlament 1994-es határozatából, amely a panaszost X városba helyezte át, és bizonyosan nem érvényesíthető a Parlament által elő nem terjesztett szilárd érvek nélkül.

45. Az ombudsman ezért azt az előzetes megállapítást teszi, hogy a Parlament nem volt jogosult arra kérni a panaszost, hogy fogadjon el alternatív megoldásokat az eltéréssel szemben, ami azt jelenti, hogy közvetetten visszavonja a vele szemben tett korábbi kötelezettségvállalásait.

46. Más kérdés, hogy az eltérésnek az utazó személyzet éves listája összeállításának szakaszában kell-e működnie, megakadályozva ezáltal, hogy a Parlament szervezeti egységei felvegyék rá a panaszos nevét, vagy egy második szakaszban, nevezetesen akkor, amikor a személyzet egy tagját ténylegesen felkérik egy másik úti cél kiválasztására, majd ezt követően áthelyezik. Nincsenek olyan elemek, amelyek tisztázhatnák a Parlament eredeti szándékait e tekintetben. Bár az eltérés szövegezésének fényében mindkét megoldás jogilag lehetségesnek tűnik, az ombudsman mindazonáltal úgy véli, hogy előnyösebb lenne, ha a panaszost nem vennék fel a listára. Ez csökkentené a mobilitásban részt vevő parlamenti szolgálatok adminisztratív terheit, mivel elkerülné, hogy a panaszost csak azért kelljen felvenniük a listára, hogy később automatikusan kizárják őt az eltérés alapján. Azt is elkerülné, hogy a panaszosnak évről évre reagálnia kelljen a mobilitási listára. A Parlament feladata azonban, hogy ezt a kérdést az általa legmegfelelőbbnek ítélt módon rendezze, miközben megfelelően tájékoztatja a panaszost álláspontjáról, hogy a jövőben elkerülhető legyen a további bizonytalanság.

47. A 45. és 46. bekezdésben foglalt megállapítások fényében a Parlament így felülvizsgálhatja álláspontját, amely szerint: i. az eltérés a továbbiakban nem alkalmazható; és ii. a panaszosnak mérlegelnie kell a magán- és a szakmai élet összeegyeztetésének egyéb módjait. Az ombudsman ezért az európai ombudsman alapokmánya 3. cikkének (5) bekezdésével összhangban az alábbiakban megfelelő javaslatot tesz a békés megoldásra.

48. A fentiekben értékelt és a békés megoldásra irányuló javaslathoz vezető jogi kérdéseken túlmenően az ombudsman megjegyzi, hogy a jelen ügy éles képet fest arról, hogy az emberi helyzetek túlzottan bürokratikus és jogi megközelítése – ahogyan a személyzeti ügyek általában – olyan konfliktusokhoz vezethet az intézményen belül, amelyeket észszerű mértékű józan ésszel el lehetne kerülni.

49. A panaszos 1988 óta, azaz 25 éve az Európai Unió tisztviselője. Semmi sem utal arra, hogy azokban az években, amikor a panaszosnak a lányáról is gondoskodnia kellett, a panaszos nem tanúsította a köztisztviselőtől elvárt legmagasabb szintű szakmaiságot és gondoskodást. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy szakmai teljesítményét mindig is nagyra értékelték felettesei. Az elmúlt 13 évben a panaszos személyes életét és egy tőle teljes mértékben függő, szeretett beteg életét a Parlament ésszerű igazgatása által 2000-ben adott biztosítékok köré szervezte, amelyek szerint addig nem költözik X városból, amíg személyes helyzete ezt lehetővé nem teszi. Ami sajnos nem jelenti azt, ahogy azt a Parlament állítja, amíg a lánya meg nem tér. Az, hogy a Parlament 10 éven keresztül tiszteletben tartotta ezeket a biztosítékokat, minden bizonnyal megnyugtatta ezt a bizalmat.

50. A Parlament hozzáállása az elmúlt három évben nem csupán a kritériumok adminisztratív megváltoztatását jelentette a szolgálat érdekében. Ez egyben a panaszos bizalmának hirtelen megszegését is jelenti, egy új és indokolatlan támadást a már amúgy is törékeny személyes környezet ellen. Igaz, hogy a Parlament nem jótékonysági szervezet, és a szolgálat érdekeinek elsőbbséget kell élvezniük a személyes érdekekkel szemben, amennyiben azok összeegyeztethetetlenek. Megdöbbentő, hogy a jelen ügyben minden valószínűség szerint nem azok.

51. Az ombudsman úgy véli, hogy ez az ügy mélyen megindító. Egyrészt egy anya története, aki minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy a súlyos fogyatékossággal élő lánya továbbra is a lehető legnagyobb méltósággal éljen, miközben az anya arra törekszik, hogy folytassa saját szakmai életét. Másrészt ez egy kortárs "Dávid és Góliát" típusú küzdelem az egyes alkalmazottak között, akiket nehéz családi körülményei terhelnek, és egy nagy és erős bürokrácia között. Sajnos az ombudsman nem tud segíteni a nehéz családi körülmények megoldásában. Segíthet azonban az anya panaszában felvetett kérdésekben. Az ombudsman saját szemszögéből közelíti meg a panaszban felvetett nagyon is emberi kérdéseket; és számára egyértelmű, hogy az Európai Parlament igazgatása ebben az esetben szem elől tévesztette azt a valóságot, hogy a személyzettel való foglalkozás mindenekelőtt az emberekkel való foglalkozást jelenti.

B. A békés megoldásra irányuló javaslat

Az ombudsman azt javasolja az Európai Parlamentnek, hogy járuljon hozzá ahhoz, hogy a panaszos továbbra is részesülhessen az először 2000-ben megadott eltérés előnyeiből, és zárja ki a panaszost az időszakos mobilitási felülvizsgálat céljából történő vizsgálatból. Az ombudsman javasolja továbbá, hogy a Parlament egyezzen bele abba, hogy ez a kötelezettségvállalás mindaddig fennmaradjon, amíg a panaszos lányának állapota olyan, hogy jóléte megköveteli anyja folyamatos jelenlétét (ami sajnos határozatlan ideig tarthat).

Emily O'Reilly

Kelt Strasbourgban, 2013. december 2-án.

 

[1] Az ombudsman feladatainak ellátására vonatkozó szabályokról és általános feltételekről szóló, 1994. március 9-i 94/262/ESZAK, EK, Euratom európai parlamenti határozat (HL 1994. L 113., 15. o.).

[2] Az eredeti szövegben: „… le principe de la bonne administration… a été grandement mésestimé”.

[3] A mobilitási politikára vonatkozó szabályzat, az Elnökség 2004. március 29-i határozata.

[4] A C-303/06. sz., Coleman kontra Attridge Law ügyben hozott ítélet (EBHT 2008., I-05603. o.) 56. pontja.

[5] A foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló, 2000. november 27-i 2000/78/EK tanácsi irányelv (HL L 303., 16. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 79. o.).

[6] Az irányelv (20) preambulumbekezdése úgy rendelkezik, hogy a megfelelő alkalmazkodás a következőképpen értelmezhető: „hatékony és gyakorlati intézkedések annak érdekében, hogy a munkahelyet a fogyatékossághoz igazítsák, például a helyiségek és berendezések, a munkaidő-beosztás, a feladatok elosztása, illetve a képzési vagy integrációs erőforrások biztosítása tekintetében.” A (21) preambulumbekezdés kimondja, hogy a munkáltatóra nehezedő aránytalan teher fogalmának figyelembe kell vennie a következőket: „különösen [...] a felmerülő pénzügyi és egyéb költségeket, a szervezet vagy vállalkozás méretét és pénzügyi forrásait, valamint a közfinanszírozás vagy bármely más támogatás megszerzésének lehetőségét.”

[7] „Politikái és tevékenységei meghatározása és végrehajtása során az Unió küzd a fogyatékosságon alapuló megkülönböztetés ellen.”

[8] „A hatóságok vagy magánintézmények gyermekekkel kapcsolatos minden intézkedésében a gyermek mindenek felett álló érdekének kell az elsődleges szempontnak lennie.”

[9] „Az Unió elismeri és tiszteletben tartja a fogyatékossággal élő személyek jogát az önállóságuk, társadalmi és foglalkozási beilleszkedésük, valamint a közösség életében való részvételük biztosítását célzó intézkedésekre.”

[10] A T-203/97. sz., Forvass kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (EBHT-KSZ 1999., I-A-129. o. és II-705. o.) 70. pontja; a T-199/01. sz., G kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (EBHT-KSZ 2002., I-A-217. o. és II-1085. o.) 38. pontját; valamint a T-347/03. sz., Branco kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (EBHT 2005., II-2555. o.) 102. pontját.