„Ez a szerződés új szakaszt jelent az Európa népei közötti egyre szorosabb egység létrehozásának folyamatában, amelyben a döntéseket a lehető legnyilvánosabban és a polgárokhoz a lehető legközelebb eső szinten hozzák meg” (az Európai Unióról szóló szerződés 1. cikke).

„Az Európai Tanács által annak érdekében megkövetelt átláthatóság, hogy a nyilvánosság „a lehető legszélesebb körben hozzáférhessen a dokumentumokhoz”, amint az a magatartási kódexben szerepel, elengedhetetlen ahhoz, hogy a polgárok ténylegesen és hatékonyan ellenőrizhessék a közösségi intézményekre ruházott hatáskörök gyakorlását...” (az Elsőfokú Bíróság T-92/98. sz., Interporc Im- und Export GmbH kontra Bizottság („Interporc II”) ügyben hozott ítélete, EBHT 1999., II-3521. o., 39. pont).

1 Az átláthatóság fogalma

Az átláthatóság, vagy ahogy néha angolul nevezik, a nyitottság jogilag nem meghatározott fogalom. El kell tehát magyaráznom, hogy véleményem szerint ez mit jelent.

Számomra az átláthatóság három elemet foglal magában:

a közintézmények döntéshozatali folyamatainak érthetőnek és nyitottnak kell lenniük;

magukat a határozatokat meg kell indokolni;

amennyire lehetséges, a határozatok alapjául szolgáló információkat hozzáférhetővé kell tenni a nyilvánosság számára.

2 Kapcsolat a demokráciával és az állampolgársággal

Miért fontos az átláthatóság? A Maastrichti Szerződéshez csatolt 17. nyilatkozat szerint "a döntéshozatali folyamat átláthatósága erősíti az intézmények demokratikus jellegét és a polgárok közigazgatásba vetett bizalmát".

Még ennél is tovább mennék, és azt mondanám, hogy az átláthatóság a demokrácia alapvető része. Nyilvánvaló, hogy a vitákat és a jogszabályok elfogadását nyilvánosan kell lefolytatni. Nem ismerek olyan jogalkotó szervet, amely azt állítja magáról, hogy demokratikus, és amely zárt ajtók mögött fogad el jogszabályokat – kivéve az Európai Unió Tanácsát.

A polgároknak a jogalkotáson kívül más nyilvános tevékenységekre vonatkozó információkra is szükségük van. Ezekre az információkra politikai képviselőik teljesítményének értékeléséhez van szükségük; a hatóságok elszámoltathatóságának biztosítása; valamint az egészséges demokrácia részét képező, folyamatban lévő nyilvános vitában való hatékony részvétel.

Az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikke szerint a demokrácia az Unió egyik alapelve. A demokráciát az Európai Unió Alapjogi Chartája is az Unió egyik alapelveként említi, amelyet 2000. december 7-én Nizzában hirdetett ki az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság elnöke (1).

Ezenkívül a Maastrichti Szerződés 1993. novemberi hatálybalépésével a tagállamok minden állampolgára uniós polgárrá is vált (2).

Az Unió demokrácia iránti elkötelezettsége és az uniós polgárság elismerése azt jelenti, hogy az átláthatóság elve az uniós intézmények számára is kötelező erejű kötelezettség. Ezért az Amszterdami Szerződéssel módosított, az Európai Unióról szóló szerződés 1. cikkének második bekezdése megemlíti, hogy az Unióban a döntéseket „a lehető legnyilvánosabban” kell meghozni.

3 Az európai ombudsman és az átláthatóság

Az EK-Szerződés számos cikket tartalmaz, amelyek az uniós polgársággal kapcsolatos bizonyos különleges jogokat határoznak meg. Ezek közül a 21. cikk rendelkezik az Európai Parlamenthez való petíciós jogról és az európai ombudsmanhoz való panasztételi jogról.

Az Európai Parlament 1995. júliusi megválasztását követően 1995 szeptemberében kezdtem el dolgozni az első európai ombudsmanként. 1999 októberében az Európai Parlament újraválasztott egy második mandátumra.

Az EK-Szerződés 195. cikkével összhangban bármely uniós polgár, illetve valamely tagállamban lakóhellyel, illetve létesítő okirat szerinti székhellyel rendelkező természetes vagy jogi személy panaszt tehet az ombudsmannál valamely közösségi intézmény vagy szerv tevékenysége során felmerülő hivatali visszásság miatt.

A hivatali visszásság fogalmát sem a Szerződés, sem az ombudsman alapokmánya nem határozza meg (3). Az Európai Parlament kérésére azonban maga az európai ombudsman is javaslatot tett a fogalommeghatározásra, miután konzultált a tagállamok nemzeti ombudsmanjaival és hasonló szerveivel, köztük a német Bundestag Petíciós Bizottságával. A fogalommeghatározás a következő:

Hivatali visszásság akkor áll fenn, ha egy közjogi szerv nem a rá nézve kötelező szabálynak vagy elvnek megfelelően jár el.

A hivatali visszásság fogalma tehát magában foglalja a jogi szabályok és elvek, illetve az Unió által vállalt alapvető jogok – köztük az Európai Unió Alapjogi Chartája által biztosított megfelelő ügyintézéshez való jog – tiszteletben tartásának elmulasztását.

Az Európai Parlament üdvözölte ezt a meghatározást (4), és most úgy tűnik, hogy általánosan elfogadott.

Amint azt már kifejtettem, a közösségi intézményekre és szervekre nézve kötelező elvek egyike az átláthatóság. Az európai ombudsmanként hozzám beérkezett panaszok közül sok az átláthatóság hiányára hivatkozott. Három fő témát vetettek fel: a dokumentumokhoz való hozzáférés; felvételi versenyvizsgák közösségi tisztviselők számára; valamint a Bizottság „a Szerződés őreként” betöltött szerepének teljesítése.

4 A dokumentumokhoz való nyilvános hozzáférés (5)

A közintézmények birtokában lévő dokumentumokhoz való nyilvános hozzáférés joga az a kérdés, amelyről az elmúlt időszakban a legtöbb vita folyt az Európai Unióban. A rövidség kedvéért ezt a jogot "nyilvános hozzáférésnek" fogom nevezni.

4.1 A nyilvánossághoz való hozzáférés mint alapvető jog

A nyilvános hozzáférés nem függ semmilyen különleges érdektől, amely megkülönbözteti a hozzáférést kérő személyt más polgároktól. Elkülönül tehát az olyan jogi szabályoktól és elvektől, mint a védelemhez való jog, amelyek megkövetelik, hogy az iratokat az ilyen különös érdekkel rendelkező személyek rendelkezésére bocsássák.

Különbözik továbbá az egyén azon jogától, hogy hozzáférjen a rá vonatkozó személyes adatokhoz, ami az emberi jogok európai egyezményének (6) 8. cikkében biztosított magánélet tiszteletben tartásához való jog egyik aspektusa.

Svédországban a nyilvános hozzáférés 1766 óta alkotmányos jog. Ez kapcsolódik a sajtószabadsághoz. Az elgondolás "a szabad véleménycserét és a nyilvánosság felvilágosodását" kívánja előmozdítani (7). A nyilvánossághoz való hozzáférés azonban nem az újságírók különleges kiváltsága, hanem minden polgárt megillető jog.

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatában a sajtó számára az emberi jogok európai egyezményének 10. cikke által biztosított védelem különösen erős, mivel szerepet játszik az információk és eszmék nyilvánossághoz közvetítésében, valamint a nyilvánosság ahhoz való jogában, hogy azokat megkapja (8). A strasbourgi ítélkezési gyakorlat azonban nem értelmezi úgy a 10. cikket, hogy az arra kötelezné a hatóságokat, hogy tájékoztassák a polgárokat (9). A strasbourgi ítélkezési gyakorlat ezért hallgat a dokumentumokhoz való nyilvános hozzáférésről. Léteznek azonban az Európa Tanács vonatkozó ajánlásai (10), és a hivatalos információkhoz való hozzáféréssel foglalkozó szakértői munkacsoport jelenleg egy további eszköz kidolgozásán dolgozik. Meg kell említenem továbbá a környezeti ügyekben az információhoz való hozzáférésről, a nyilvánosságnak a döntéshozatalban történő részvételéről és az igazságszolgáltatáshoz való jog biztosításáról szóló Aarhusi Egyezményt (11).

A Bíróság megállapította, hogy "a legtöbb tagállam nemzeti jogszabályai ma már alkotmányos vagy jogalkotási elvként általánosan rögzítik a nyilvánosságnak a hatóságok birtokában lévő dokumentumokhoz való hozzáférési jogát."(12) Azok a tagállamok, amelyek a közelmúltban fogadtak el nemzeti jogszabályokat a nyilvános hozzáférésről, Írország (1997) és az Egyesült Királyság (2000).

Véleményem szerint a nyilvános hozzáférés az átláthatóság lényeges eleme, amely – amint azt korábban kifejtettem – maga is a demokrácia lényeges része. A polgároknak, köztük az újságíróknak nem szabad csak azokra az információkra támaszkodniuk, amelyeket a hatóságok úgy döntenek, hogy rendelkezésre bocsátanak. A nyilvános hozzáférés lehetővé teszi a polgárok számára, hogy ellenőrizzék a közhatalmat gyakorló személyek tevékenységeit, és független értékelést végezzenek róluk.

Amint azt az Elsőfokú Bíróság a II. Interporc-ügyben hozott ítéletében megállapította:

„Az Európai Tanács által szorgalmazott átláthatóság – annak érdekében, hogy a nyilvánosság számára „a lehető legszélesebb körű hozzáférést” lehessen biztosítani a dokumentumokhoz, amint az a magatartási kódexben is szerepel – elengedhetetlen ahhoz, hogy a polgárok ténylegesen és hatékonyan nyomon követhessék a közösségi intézményekre ruházott hatáskörök gyakorlását...”(13)

A legtöbb joghoz hasonlóan a hivatalos dokumentumokhoz való nyilvános hozzáférés joga sem abszolút. Olyan korlátozások és kivételek vonatkoznak rá, amelyeket törvény ír elő, és amelyek más jogok és érdekek védelméhez szükségesek.

4.2 A nyilvános hozzáférés jogára vonatkozó közösségi jog

A nyilvános hozzáférés közösségi jogban való elismerésének első lépése a Maastrichti Szerződéshez csatolt 17. nyilatkozat volt. Javasolta, hogy a Bizottság legkésőbb 1993-ig nyújtson be jelentést a Tanácsnak az intézmények rendelkezésére álló információkhoz való nyilvános hozzáférés javítását célzó intézkedésekről.

A Bizottság felmérést végzett a nemzeti jogszabályokról és gyakorlatokról (14), és 1993-ban a Tanács és a Bizottság közösen elfogadta a dokumentumokhoz való nyilvános hozzáférésről szóló magatartási kódexet. A kódexet a két intézmény külön-külön hozott határozatai (15) révén hajtották végre.

A magatartási kódex kétlépcsős eljárást ír elő az első kérelem benyújtására, amelyet a hozzáférés megtagadása esetén megerősítő kérelem követ. Amennyiben a megerősítő kérelmet elutasítják, a kérelmezőt tájékoztatni kell az EK 230. cikk szerinti bírósági eljárás és az EK 195. cikk szerinti, az európai ombudsmanhoz benyújtott panasz útján történő jogorvoslat lehetőségéről.

4.3 A bíróságok és az ombudsman ítélkezési gyakorlata

A közösségi bíróságok ítélkezési gyakorlata megállapítja, hogy a Tanács és a Bizottság határozatai magánszemélyek számára kikényszeríthető jogokat tartalmaznak (16). Ezenkívül a nyilvános hozzáférés általános szabálya alóli kivételeket szigorúan kell értelmezni és alkalmazni, oly módon, hogy az ne akadályozza az általános szabály alkalmazását (17).

Ezenkívül az egy vagy több kivétel hatálya alá tartozó információkat tartalmazó dokumentumhoz való hozzáférés iránti kérelem elbírálása során az intézményeknek meg kell vizsgálniuk, hogy részleges hozzáférést kell-e biztosítani az ilyen kivétel hatálya alá nem tartozó információkhoz (18). Az Elsőfokú Bíróság azt az elképzelést is elutasította, hogy a kötelezettségszegési eljárásokhoz kapcsolódó dokumentumok automatikusan a közérdek védelmére vonatkozó kivétel hatálya alá tartozzanak, és úgy ítélte meg, hogy a bírósági eljárásokra vonatkozó kivétel csak a kifejezetten az eljárás céljára készített dokumentumokra vonatkozik(19).

Ami a kivételek alkalmazásának indokolását illeti, az intézménynek minden egyes kért dokumentum tekintetében meg kell vizsgálnia, hogy a rendelkezésére álló információk fényében a hozzáférhetővé tétel ténylegesen sértheti-e a közérdek valamely védett elemét (20).

Véleményem szerint a bíróságok ítélkezési gyakorlata magában foglalja, bár nem mondja ki egyértelműen, hogy a nyilvános hozzáférés alapvető jog. Amikor a holland ügyben megtámadták a nyilvános hozzáférésről szóló tanácsi határozat érvényességét, a Bíróság a következőket mondta ki:

Mindaddig, amíg a közösségi jogalkotó nem fogadott el általános szabályokat a közösségi intézmények birtokában lévő dokumentumokhoz való nyilvános hozzáférés jogáról, az intézményeknek belső szervezeti hatáskörük alapján intézkedéseket kell hozniuk az ilyen kérelmek feldolgozására vonatkozóan, amely felhatalmazza őket arra, hogy a megfelelő ügyintézés érdekében megtegyék a megfelelő intézkedéseket belső működésük biztosítása érdekében (21).

Számomra nehezen érthető, hogy miért kellene kötelezővé („kell”) tenni a dokumentumokhoz való hozzáférés iránti kérelmek kezelésére irányuló intézkedések elfogadását, hacsak nem áll fenn a szóban forgó polgár alapvető joga. Az Elsőfokú Bíróság későbbi ítélkezési gyakorlata is ebbe az irányba mutat. A Bavarian Lager ügyben az Elsőfokú Bíróság "a polgárok információkhoz való lehető legszélesebb körű hozzáférésének elvére" hivatkozott.(22) A Rothmans-ügyben(23) meglehetősen általánosan utalt a dokumentumokhoz való hozzáférés jogára, amelynek korlátozásait megszorítóan kell értelmezni, amikor úgy ítélte meg, hogy a 94/90 bizottsági határozat értelmében biztosítani kell a "komitológiai" dokumentumokhoz való hozzáférést. Ez az érvelés attól függ, hogy a dokumentumokhoz való nyilvános hozzáférés általános jog-e, amely a Tanács és a Bizottság által a saját dokumentumaikhoz való hozzáférésre vonatkozóan elfogadott szabályoktól függetlenül létezik. Ellenkező esetben nem lenne indokolt a komitológiai dokumentumok esetleges kizárását korlátozásnak tekinteni, mivel az ilyen dokumentumok nem tanácsi vagy bizottsági dokumentumok.

Véleményem szerint ezért az ítélkezési gyakorlat a közösségi jog általános elveként a nyilvánossághoz való hozzáférés újonnan megjelenő alapvető jogát tárja fel.

Az ombudsman nagyjából ugyanannyi, a dokumentumokhoz való hozzáférés megtagadásával kapcsolatos üggyel foglalkozott, mint a bíróságok. Egy esetben a Tanács vitatta az ombudsman azon hatáskörét, hogy a bel- és igazságügyi együttműködéssel kapcsolatos dokumentumokkal (a „harmadik pillérrel”) kapcsolatos panaszokkal foglalkozzon. Az ombudsman úgy vélte, hogy a tanácsi határozat helyes értelmezése és alkalmazása a közösségi jog hatálya alá tartozik, nem pedig a harmadik pillérbe tartozó kérdés, még akkor is, ha a szóban forgó dokumentumok a harmadik pillérbe tartozó intézkedésekre vonatkoznak (24).

Az ombudsman úgy vélte, hogy a „szervezett bűnözés elleni küzdelemre” való puszta hivatkozás nem megfelelő indok a kötelező kivétel alkalmazására. Az intézmény tanácskozásai titkosságának fenntartására vonatkozó kivétel alkalmazásakor nem volt elegendő pusztán azt megállapítani, hogy egy dokumentum „részletes nemzeti álláspontokat” tartalmaz (25).

Az év elején az ombudsman ajánlástervezeteket tett a Bizottságnak, hogy adjon át két jelentést a Föld Barátai nem kormányzati szervezetnek a környezetvédelmi irányelvek Egyesült Királyság általi végrehajtásáról. A Bizottság eredetileg törölni kívánta a dokumentum egyes részeit azon az alapon, hogy azok a 226. cikk szerinti jövőbeli kötelezettségszegési eljárásokhoz kapcsolódhatnak. A Bizottság most elfogadta ezeket az ajánlástervezeteket.

Az ombudsman saját kezdeményezésű vizsgálata a nyilvános hozzáférésre vonatkozó szabályok más intézmények és szervek általi elfogadásával kapcsolatban

A közös magatartási kódexet elfogadó tanácsi és bizottsági határozatok csak az e két intézményhez intézett dokumentumkérésekre vonatkoznak.

1996-ban az európai ombudsman hivatalból vizsgálatot indított azzal kapcsolatban, hogy más közösségi intézmények és szervek elfogadhatnak-e a dokumentumokhoz való nyilvános hozzáférésre vonatkozó szabályokat. A vizsgálat főként azon alapult, hogy – amint azt korábban említettem – a Bíróság a holland ügyben kimondta, hogy az intézményeknek intézkedéseket kell elfogadniuk a nyilvános hozzáférés iránti kérelmek kezelésére (26).

1999-ben nyomon követési vizsgálatot indítottak, amelyet az eredeti vizsgálat lezárását követően létrehozott vagy működésbe lépett szerveknek címeztek.

Ennek eredményeként szinte valamennyi közösségi intézmény és szerv, beleértve az Európai Parlamentet, a Számvevőszéket, az Európai Beruházási Bankot és az Európai Központi Bankot, a megfelelő ügyintézés érdekében elfogadta és közzétette a dokumentumokhoz való nyilvános hozzáférésre vonatkozó saját szabályait. Az Europol beleegyezett a tanácsi szabályok alkalmazásába.

5 Az EK 255. cikk és annak végrehajtása

A meglévő szabályok korlátai

A tanácsi és bizottsági határozatoknak, valamint az egyéb közösségi intézmények és szervek által elfogadott szabályoknak két fő korlátja van.

Először is csak az intézmény vagy szerv által készített dokumentumokhoz való hozzáférést írják elő. A bejövő dokumentumok ki vannak zárva, ezt a korlátozást általában "szerzőségi szabálynak" nevezik.

A második korlátozás a dokumentumok nyilvántartásának vezetésére vonatkozó kötelezettség hiánya. A Tanács azonban az európai ombudsman ajánlástervezetét (27) követően nyilvános dokumentum-nyilvántartást hozott létre. A Bizottság beleegyezett abba, hogy az EK-Szerződésnek az Amszterdami Szerződéssel kiegészített 255. cikke (28) végrehajtásának részeként megvizsgálja a bizottsági dokumentumok nyilvános nyilvántartásának lehetőségét.

Az Amszterdami Szerződés és az EK 255. cikk

A nyilvános hozzáférés jogának elismerése és a meglévő szabályok hiányosságainak orvoslása érdekében javaslatok születtek az EK-Szerződésnek az Amszterdami Szerződés új rendelkezésével történő módosítására. Ennek eredményeként létrejött az EK-Szerződés új 255. cikke, amely az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság dokumentumaihoz való hozzáférési jogként került kifejezésre (29).

Az EK-Szerződés 255. cikkének (2) bekezdése előírja, hogy a Tanács és az Európai Parlament az Amszterdami Szerződés hatálybalépésétől számított két éven belül, azaz 2001. május 1-jéig köz- vagy magánérdek alapján meghatározza a dokumentumokhoz való hozzáférés jogát szabályozó általános elveket és korlátozásokat. Az erre irányuló eljárás meglehetősen rosszul kezdődött a Bizottság gyenge javaslatával, amelyet előzetes nyilvános konzultáció nélkül terjesztettek elő (30).

Miközben a Tanács és a Parlament megvizsgálta a Bizottság javaslatát, a Tanács az úgynevezett Solana-határozattal (31) egyoldalúan módosította a nyilvános hozzáférésre vonatkozó meglévő szabályait. A legnagyobb figyelmet kiváltó változás két új kivételi kategória beillesztése volt, amelyek az Unió vagy egyik tagállamának biztonságára és védelmére, valamint a katonai vagy nem katonai válságkezelésre terjedtek ki.

A Solana-határozat azonban kizár a nyilvános hozzáférés hatálya alól minden olyan dokumentumot, amelyet a módosított biztonsági minősítési rendszer három legfontosabb kategóriájának egyikébe soroltak be. Ez megfosztja a polgárt attól a jogától, hogy indokolással ellátott határozatot kapjon, mivel a dokumentum minősítése esetén nem adnak indokolást. Ezenkívül a polgárt ténylegesen megfosztják az ilyen dokumentumhoz való hozzáférés megtagadásával szembeni jogorvoslat lehetőségétől (32).

2000 novemberében az Európai Parlament módosításokat fogadott el a Bizottság rendelettervezetére vonatkozóan, és a kérdést visszautalta az Állampolgári Jogi Bizottsághoz, hogy megpróbáljon kompromisszumot elérni a Tanáccsal és a Bizottsággal (33). Az úgynevezett háromoldalú tárgyalások eredményeként végül 2001. május 30-án megszületett az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság dokumentumaihoz való nyilvános hozzáférésről szóló 1049/2001/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (34).

A nyilvános hozzáférésről szóló rendelet

Az 1049/2001/EK rendeletet "nyilvános hozzáférésről szóló rendeletnek" fogom nevezni. Összességében úgy vélem, hogy valódi előrelépést jelent a nyilvános hozzáférésnek mint az állampolgársághoz való alapvető jognak a teljes körű elismerése felé. A fő hiányosság az, hogy jogilag csak az Európai Parlamentre, a Tanácsra és a Bizottságra nézve kötelező közvetlenül. Ez azonban az EK 255. cikk korlátozott hatályának elkerülhetetlen következménye volt.

Az új rendelet rendelkezéseit 2001. december 3-tól kell alkalmazni, és ezen időpontig minden intézménynek ki kell igazítania eljárási szabályzatát.

A rendelet fenntartja az alkalmazásra vonatkozó kétszakaszos közigazgatási eljárást, amelyet az elutasítás bírósági eljárás vagy az ombudsmanhoz benyújtott panasz útján történő megtámadásának lehetősége követ. Az első kérelmeket vissza kell igazolni, és mind az első, mind a megerősítő kérelmeket a nyilvántartásba vételtől számított 15 munkanapon belül meg kell válaszolni. és 8. pont). Az intézményeknek tájékoztatniuk és segíteniük kell a polgárokat a dokumentumokhoz való hozzáférés iránti kérelmek benyújtásának módjáról és helyéről.

A dokumentum fogalmát továbbra is tágan kell meghatározni, hogy az adathordozótól függetlenül magában foglaljon minden olyan tartalmat, amely az intézmény felelősségi körébe tartozó politikákkal, tevékenységekkel és döntésekkel kapcsolatos (3. cikk).

5.1 Bejövő dokumentumok és nyilvántartások

A rendelet a jelenlegi tanácsi és bizottsági szabályok két fő hiányosságával foglalkozik: a beérkező dokumentumok kizárása és a nyilvántartások hiánya.

A 2. cikk (3) bekezdése szerint a nyilvános hozzáférés az intézmény birtokában lévő valamennyi dokumentumra vonatkozik, azaz az intézmény által készített vagy hozzá beérkezett és birtokában lévő dokumentumokra. Ezért a bejövő dokumentumok is idetartoznak. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a rendelet kifejezetten alkalmazandó a második és a harmadik pillérben, az Európai Unióról szóló szerződés 28. cikkének (1) bekezdésével és 41. cikkének (1) bekezdésével összhangban.

A 11. cikk előírja, hogy minden intézménynek nyilvános dokumentum-nyilvántartást kell vezetnie, amelynek legkésőbb 2002. június 3-ig működőképesnek kell lennie. A nyilvántartást haladéktalanul frissíteni kell, és elektronikus formában hozzáférhetővé kell tenni.

5.2 Kivételek

A 4. cikk a nyilvános hozzáférés alóli kivételek kilenc kategóriáját tartalmazza. Ha a kivételek bármelyike a kért dokumentumnak csak egyes részeire vonatkozik, a dokumentum fennmaradó részeit közzé kell tenni.

A kivétel mind a kilenc kategóriáját alávetik ártalomvizsgálatnak, néhányat pedig a közzétételhez fűződő nyomós közérdek mérlegelésének.

Öt kategória esetében az ártalomvizsgálat azt vizsgálja, hogy a nyilvános hozzáférés aláásná-e az alábbiak védelmét:

a) a közérdek a következők tekintetében:

— közbiztonság,

— védelmi és katonai ügyek,

— nemzetközi kapcsolatok,

— a Közösség vagy valamely tagállam pénzügyi, monetáris vagy gazdaságpolitikája.

b) az egyén magánéletének és becsületének védelme, különösen a személyes adatok védelmére vonatkozó közösségi jogszabályokkal összhangban.

A következő három kategória esetében azt is meg kell vizsgálni, hogy a nyilvános hozzáférés aláásná-e az alábbiak védelmét:

—természetes vagy jogi személy kereskedelmi érdekei, beleértve a szellemi tulajdont is,

—bírósági eljárások és jogi tanácsadás,

—az ellenőrzések, vizsgálatok és könyvvizsgálatok célja

E három esetben azonban továbbra is biztosítani kell a nyilvános hozzáférést, ha a közzétételhez nyomós közérdek fűződik.

A kivétel utolsó kategóriájának célja az úgynevezett "gondolkodási tér" védelme. A rendelet különbséget tesz azon esetek között, amikor az intézmény még nem fejezte be gondolkodását; azaz ha még nem hozott határozatot abban az ügyben, amelyre a dokumentum vonatkozik, és azokban az esetekben, amikor a gondolkodási idő az intézmény döntése miatt lejárt.

Ha a határozatot még nem hozták meg, a kivétel mind az intézmény által belső használatra készített dokumentumokra, mind a beérkező dokumentumokra vonatkozik.

Ha a határozatot meghozták, a kivétel csak azokra a dokumentumokra vonatkozik, amelyek az érintett intézményen belüli tanácskozások és előzetes konzultációk részeként belső használatra szánt véleményeket tartalmaznak.

Mindkét esetben az ártalom tesztje az, hogy a nyilvános hozzáférés súlyosan veszélyeztetné az intézmény döntéshozatali eljárását, és a nyilvános hozzáférést továbbra is biztosítani kell, ha a közzétételhez nyomós közérdek fűződik.

A harmadik felek dokumentumait illetően az intézmény konzultál a harmadik féllel annak értékelése céljából, hogy az első nyolc kivétel egyike alkalmazandó-e, kivéve, ha egyértelmű, hogy a dokumentum közzétehető vagy nem tehető közzé.

A tagállamok kérhetik az intézménytől, hogy előzetes beleegyezése nélkül ne tegye közzé az adott tagállamtól származó dokumentumot.

5.3 Érzékeny dokumentumok

A rendelet 9. cikke különleges rendelkezéseket tartalmaz a minősített dokumentumokra vonatkozóan. Ezek olyan dokumentumok, amelyek az érintett intézmény biztonsági szabályaival összhangban TOP SECRET, SECRET vagy CONFIDENTIEL minősítésűek, és amelyek az Európai Unió, illetve egy vagy több tagállama alapvető érdekeit védik a nyilvános hozzáférés joga alóli első négy kivétel hatálya alá tartozó területeken, nevezetesen közbiztonsági, védelmi és katonai ügyekben.

A minősített dokumentumokhoz való hozzáférés iránti kérelmeket alapvetően ugyanolyan feltételek mellett bírálják el, mint a kivételekre és eljárásokra vonatkozó nem minősített dokumentumokat, beleértve annak lehetőségét is, hogy a kérelem elutasítása esetén a Bírósághoz vagy az ombudsmanhoz forduljanak. Az eltérő bánásmód a következő:

• a dokumentumhoz való hozzáférés megtagadása esetén az indokolásnak olyannak kell lennie, hogy az ne sértse a kivételek által védett érdekeket.
• az intézményeken belül az alap- és megerősítő kérelmeket csak olyan személyek kezelhetik, akik rendelkeznek a dokumentumok megismeréséhez szükséges biztonsági tanúsítvánnyal.
• a dokumentum kibocsátója, nem pedig az azt birtokló intézmény hozza meg a végső döntést arról, hogy egy vagy több kivétel alkalmazandó-e (9. cikk (3) bekezdés).

Az „érzékenység” ezért nem képez külön kivételi kategóriát, és a nyilvános hozzáférés nem tagadható meg pusztán azon az alapon, hogy egy dokumentum érzékeny: egy vagy több kivételre kell hivatkozni, és a kérelmezőnek joga van a Törvényszék vagy az ombudsman előtt megtámadni a minősített dokumentumhoz való hozzáférés megtagadását.

A Solana-határozat által okozott kárt ezért nagyrészt korrigálták.

5.4 Valamely intézménytől származó és valamely tagállam birtokában lévő dokumentumok

A nyilvános hozzáférésről szóló rendeletről folytatott vita egyik legvitatottabb kérdése olyan esetekre vonatkozott, amikor egy tagállam egy intézménytől származó dokumentummal rendelkezik. Hogyan kell a tagállamnak kezelnie a dokumentumhoz való hozzáférés iránti kérelmet? A rendelet 5. cikke előírja, hogy amennyiben nem egyértelmű, hogy a dokumentum közzétehető vagy nem tehető közzé, a tagállam konzultál az érintett intézménnyel annak érdekében, hogy olyan határozatot hozzon, amely nem veszélyezteti a rendelet célkitűzéseinek elérését. Alternatív megoldásként a tagállam az intézményhez is utalhatja a kérelmet.

Ezek a rendelkezések azt jelentik, hogy a tagállam kétség esetén az érintett intézménnyel folytatott konzultációt követően alkalmazhatja a nyilvános hozzáférésre vonatkozó saját nemzeti jogát.

6 Munkaerő-felvételi versenyvizsgák

A közösségi intézmények felvételi eljárásainak titkossága szintén gyakori panaszforrás volt az ombudsmannál. Az egyik legelső panasz egy versenyvizsga egyik résztvevőjétől érkezett, aki látni akarta a sikeres pályázók tartaléklistáját. Válaszában a Bizottság elfogadta, hogy a jövőbeli versenyvizsgák tartaléklistáit közzé kell tenni (35).

Más panaszok is érkeztek olyan pályázóktól, akik tudni szeretnék a vizsgabizottság tagjainak nevét, és hozzá szeretnének férni saját megjelölt vizsgafeladataikhoz.

Az ombudsman hivatalból indított vizsgálatát követően a Bizottság beleegyezett abba, hogy tájékoztassa a pályázókat a felvételi bizottság tagjainak nevéről, de nem volt hajlandó elfogadni, hogy a pályázó láthassa saját megjelölt vizsgadolgozatát. Az ombudsman ezért 1999. október 18-án különjelentést nyújtott be az Európai Parlamentnek. Ebben a különjelentésben az ombudsman azt ajánlotta, hogy a Bizottság a jövőbeni felvételi eljárásai során kérésre, de legkésőbb 2000. július 1-jétől biztosítson hozzáférést a jelöltek számára saját, megjelölt vizsgadolgozatukhoz. Ezt az ajánlást az ombudsman alapokmánya 3. cikkének (7) bekezdésével összhangban az ombudsman által feltárt hivatali visszásságok orvoslása érdekében fogalmazták meg.

1999. december 7-én a Bizottság elnöke írásban tájékoztatta az ombudsmant, hogy a Bizottság üdvözli az ajánlását, és megteszi a szükséges intézkedéseket annak teljesítése érdekében.

Az Európai Parlament Petíciós Bizottságának Herbert Bösch európai parlamenti képviselő által készített jelentését követően az Európai Parlament állásfoglalást fogadott el az ombudsman különjelentéséről. 2000. november 17-i állásfoglalásában az Európai Parlament felszólította az EU valamennyi intézményét és szervét, hogy kövessék az Európai Bizottság példáját, és biztosítsanak hozzáférést a jelöltek számára a megjelölt vizsgafeladataikhoz.

Az ügy kimenetele ezért döntő lépés volt az uniós munkaerő-felvételi eljárások átláthatóságának biztosítása felé.

7 A Szerződés és a jogállamiság őrzője

Az EK-Szerződés 211. cikke előírja az Európai Bizottság számára, hogy „biztosítsa e szerződés rendelkezéseinek és az intézmények által e szerződés alapján hozott intézkedéseknek az alkalmazását”. Más szóval, a Bizottságnak biztosítania kell a jog tiszteletben tartását.

A demokráciához hasonlóan a jogállamiságot az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikke és az Alapjogi Charta preambuluma is az Unió alapját képező alapelvként említi.

A jogállamiság azt jelenti, hogy semmilyen személy vagy szerv, bármilyen hatalmas is, nem szegheti meg büntetlenül a törvényt. Minden állampolgárnak joga van elvárni, hogy ne csak más állampolgárok, hanem az állami szervek is betartsák a törvényt. Az Unióval összefüggésben ez magában foglalja a tagállamok hatóságait is. Az a közjogi szerv, amely nem valamely kötelező erejű szabálynak vagy elvnek megfelelően jár el, veszélyt jelent mind az egyéni jogokra, mind az átláthatóságra nézve. Amikor az állami szerveket törvény szabályozza, cselekedeteik megjósolhatók és érthetők. Amikor nem tartják tiszteletben a törvényt, általában megpróbálják elrejteni tetteiket a polgárok és a demokratikus vita elől.

A jogállamiság biztosításával kapcsolatos feladatának ellátása során a Bizottságot informálisan a "Szerződés őrének" nevezik.

Ami a tagállamokat illeti, a végrehajtás fő eszköze az EK 226. cikk:

Ha a Bizottság úgy ítéli meg, hogy egy tagállam nem teljesítette az e szerződésből eredő valamely kötelezettségét, az ügyben indokolással ellátott véleményt ad, miután lehetőséget biztosított az érintett államnak észrevételei megtételére.

Ha az érintett állam a Bizottság által megállapított határidőn belül nem tesz eleget a véleményben foglaltaknak, a Bizottság a Bírósághoz fordulhat.

7.1 A 226. cikk szerinti eljárás (36)

Amikor a Bizottság tudomást szerez egy tagállam esetleges jogsértéséről, nyilvántartásba veszi az ügyet, és közigazgatási eljárást indít, amelynek több különböző szakasza van. Először a Bizottság előzetes vizsgálatot folytat le. Válaszadásra váró ügy esetén a Bizottság felszólító levelet küld a tagállamnak. Meghatározza, hogy az állam mit követett el tévesen, és határidőt állapít meg az észrevételek benyújtására.

A határidő lejártát követően a Bizottságnak indokolással ellátott véleményt kell nyilvánítania. A vélemény határidőt állapít meg a tagállam számára a megfelelésre.

Ha a tagállam a határidő lejárta előtt nem tesz eleget a követelményeknek, a Bizottság az ügyet a Bíróság elé terjesztheti. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztésére vagy elutasítására vonatkozó döntés diszkrecionális. A magánszemélyek nem kötelezhetik a Bizottságot arra, hogy meghatározott álláspontot fogadjon el. Nem indíthatnak keresetet a Bizottság ellen sem, ha az megtagadja, hogy a jogsértést a Bíróság elé terjessze(37).

7.2 A polgárok szerepe

A Bizottság elsősorban a polgárok panaszaira támaszkodik azon esetek azonosításához, amelyekben egy tagállam nem alkalmazza megfelelően a közösségi jogot. A Hivatalos Lapban külön formanyomtatványt is közzétettek, amellyel kapcsolatban panaszt lehet tenni (38).

Ha a közösségi jog valamely rendelkezése közvetlen hatállyal bír, a polgároknak lehetőségük van arra is, hogy jogaik védelme érdekében nemzeti bírósághoz forduljanak. Amint azonban azt a Bizottság elismerte, a gyakorlatban sok panaszosnak csak a Bizottságra kell támaszkodnia (39).

A Bizottság a közelmúltban hangsúlyozta mind a közösségi jogrend őreként betöltött szerepe iránti rendíthetetlen elkötelezettségét, mind pedig a polgárok által e feladatnak tulajdonított jelentőséget (40). Úgy tűnik azonban, hogy a Bizottság soha nem fogadta el az állampolgárságnak és az átláthatóság elvének a 226. cikk szerinti eljárásra gyakorolt hatását.

A hagyományos álláspont szerint a 226. cikk szerinti eljárás csak a Bizottságra és a jogsértéssel vádolt tagállamra vonatkozik. E nézet szerint az állampolgár nem fél, és nem rendelkezik jogokkal a közigazgatási eljárásban. Valójában az állampolgárt informátornak tekintik. A közösségi jog alkalmazásának ellenőrzéséről szóló tizennegyedik éves jelentésében a Bizottság a következő hagyományos álláspontot képviselte:

A polgár nem vesz részt olyan eljárásban, amely semmi esetre sem változtathatja meg személyes helyzetét, de értékes felderítési és tájékoztatási szerepet tölt be (41).

7.3 Az európai ombudsmannak a 226. cikk szerinti eljárás javítására irányuló kísérletei

Nem sokkal azután, hogy az európai ombudsman megkezdte munkáját, nyilvánvalóvá vált, hogy sok polgár elégedetlen a hagyományos 226. cikk szerinti eljárással. Panaszt tettek az ombudsmannál annak titkos és időigényes jellege miatt; a fejleményekre vonatkozó információk hiánya; valamint az, hogy a Bizottság nem indokolta meg az ügyek lezárását. A polgárokban az a benyomás alakult ki, hogy a Bizottság nagyvonalúan és arrogánsan viselkedik, és hogy az eljárás teret enged a politikai döntéshozatalnak.

Számos ilyen panasz kivizsgálását követően az ombudsman 1997 áprilisában hivatalból vizsgálatot indított a Bizottság eljárásaival kapcsolatban. A vizsgálat legfontosabb eredménye az volt, hogy a Bizottság beleegyezett abba, hogy a végleges határozat meghozatala előtt tájékoztatja a panaszost az ügy lezárására irányuló szándékáról és annak okáról (42). Ez a panaszos számára megindokolta a Bizottság intézkedéseit, és korlátozott lehetőséget biztosított a meghallgatásra. Egy 2000-ben tett kritikai észrevételében az Ombudsman arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Bizottságnak ugyanezt az eljárást kellett volna alkalmaznia, amikor úgy döntött, hogy alapvetően megváltoztatja azt az alapot, amely alapján a panaszos ügyével foglalkozott (43).

Egy idén eldöntött ügyben az ombudsman további észrevételt tett, amelyben azt javasolta, hogy a Bizottság fontolja meg a 226. cikk szerinti ügyekben a panaszosok kezelésére vonatkozó eljárási kódex elfogadását (44). A kódexnek összhangban kell lennie az Alapjogi Charta 41. cikkével, amely garantálja a megfelelő ügyintézéshez való jogot. Válaszul a Bizottság vállalta, hogy egységes szerkezetbe foglalja az operatív eljárások kézikönyvének vonatkozó részeit, és közzéteszi azokat az Europa honlapon (45). Ez a pozitív fellépés előrelépést jelent majd a polgárok számára.

Véleményem szerint nem kétséges, hogy az Alapjogi Chartában szereplő megfelelő ügyintézéshez való jog azt jelenti, hogy a polgárt a panasza elbírálására irányuló eljárás közigazgatási szakaszában félként kell elismerni. Semmi más nem áll összhangban az európai közigazgatási jog elveivel. A polgárokat nem lehet elismerni a Szerződésben, majd megfosztani őket alapvető jogaiktól egy közigazgatási eljárásban, hogy a másik félnek, a tagállamnak privilegizált helyzetet biztosítsanak.

Az állampolgárnak mint félnek a Charta 41. cikkével összhangban hozzáféréssel kell rendelkeznie a panaszával kapcsolatos iratokhoz. Csak az ügy tényállását tartalmazó iratokhoz való teljes körű hozzáférés biztosíthatja a tisztességes eljáráshoz való jogot. Ha az ügyirat olyan információt tartalmaz, amely a törvény szerint bizalmasnak minősül, a felet kötelezni kell ennek tiszteletben tartására. Ezenkívül a polgárnak meg kell indokolnia a Bizottság által a közigazgatási eljárás végén elfogadott álláspontot.

7.4 Az átláthatóság és a hatékonyság együtt szerepel a 226. cikk szerinti eljárásban

A panaszos félként való elismerésének együtt kell járnia a 226. cikk szerinti eljárás átláthatóságának általános javulásával. A hagyományos nézet az, hogy az eljárást titokban kell lefolytatni; ez a titoktartás elősegíti a Bizottság és a tagállam közötti őszinte és fenntartás nélküli párbeszédet; és erre azért van szükség, hogy a tagállamot meggyőzzék arról, hogy teljesítse kötelezettségeit, ami a 226. cikk célja.

Ez az érv nem tűnik túl meggyőzőnek. A 226. cikk szerinti eljárás adminisztratív szakaszaiban a titoktartás azt jelenti, hogy gyakran a Bizottságot hibáztatják a tagállam késedelme vagy együttműködésének hiánya miatt. Ezenkívül egyes esetekben a polgár azt a benyomást kelti, hogy az eljárást rossz okból szüntetik meg.

Ha a kötelezettségszegési eljárás közigazgatási szakaszai nyilvánosak lennének, ez minden bizonnyal arra ösztönözné a tagállamot, hogy magatartását gyorsabban igazítsa ki a jogszabályi követelményeknek való megfelelés érdekében. A nyitottság ezért megerősítené a Bizottságot a jogállamiság biztosításával kapcsolatos alapvető feladatában. A polgárok is követhetik az eljárást, és megfigyelhetik, hogy igazságot szolgáltatnak.

8 Az átláthatóságot fenyegető új veszély

A nyilvános hozzáférésről szóló rendelet szövege valódi előrelépést jelent a nagyobb átláthatóság felé az Európai Unióban. A rendelet gyakorlati sikere a végrehajtás módjától függ.

Az Európai Közösség 1995-ben irányelvet fogadott el az adatvédelemről (46). Az irányelv az EK 286. cikk értelmében a közösségi intézményekre és szervekre is alkalmazandó (47).

Ezek a szabályok rendkívül összetettek. Szokatlan stílusban is készültek. A jogállamiság által irányított demokráciában a jog általában meghatározza, hogy mi tilos. Ha valami nem tiltott, akkor az megengedett. Úgy tűnik, hogy az adatvédelmi jogszabályokat fordítva fogalmazták meg: a személyes adatok feldolgozása tilos, kivéve, ha az engedélyezett.

Az adatvédelmi törvények megfogalmazásának stílusa szinte totalitáriusnak nevezhető, de két okból vonakodom használni ezt a szót.

Először is, a szerkesztőknek voltak a legjobb szándékaik. A szövegezés stílusa az e témával kapcsolatos első jogi eszközökig nyúlik vissza, amikor a számítógépeket új és embertelen fenyegetésnek tekintették, és nem a mindennapi élet normális részének, mint most, növelve az átlagpolgárok kommunikációs lehetőségeit.

Másodszor, homályosságuk ellenére az adatvédelmi szabályok értelmezhetők és alkalmazhatók oly módon, hogy ne veszélyeztessék az átláthatóságot, feltéve, hogy céljukat szem előtt tartják. Ez a cél, amint azt a nyilvános hozzáférésről szóló új rendelet megfogalmazza, az egyén magánéletének és integritásának védelme.

A Svéd Legfelsőbb Bíróság közelmúltbeli határozata jól szemlélteti az adatvédelmi szabályok értelmezésének helyes megközelítését. Az ügy egy svéd állampolgárt érintett, aki bírálni akarta a bankokat és a pénzügyi vállalatokat. Erre a célra létrehozott egy weboldalt, ahol kritizált bizonyos megnevezett személyeket, akik ezekben az ágazatokban dolgoznak.

Ezért az adatvédelmi irányelvet végrehajtó svéd törvény alapján büntetőeljárás alá vonták és elítélték. Fellebbezésének elbírálása során a svéd legfelsőbb bíróság az emberi jogok európai egyezményére hivatkozott, amelyet az Európai Unióról szóló szerződés említ. A Bíróság megjegyezte, hogy az adatvédelmi irányelv 9. cikke az egyezménynek a magán- és a családi élet tiszteletben tartásához való jogról szóló 8. cikkére, valamint a véleménynyilvánítás szabadságáról szóló 10. cikkére hivatkozik. A Bíróság megállapította, hogy az irányelv 9. cikkének értelmezésekor figyelembe kell venni az egyezményből eredő ezen jogokat.

A Bíróság ezt követően kifejtette, hogy az egyezmény 8. cikke a magánélet területére vonatkozik. Még ha nehéz is meghatározni, hogy mi tartozik e területhez, a személy közéletére vonatkozó adatok főszabály szerint nem tartoznak a védelem hatálya alá.

Ezt követően a Bíróság megjegyezte, hogy az irányelv 9. cikke lehetővé teszi a személyes adatok kezelésére vonatkozó korlátozások alóli mentességeket vagy eltéréseket „kizárólag újságírói célból, amennyiben azok szükségesek a magánélet tiszteletben tartásához való jognak a véleménynyilvánítás szabadságára vonatkozó szabályokkal való összeegyeztetéséhez”. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy az újságírói célú kivétel a magánélet és a véleménynyilvánítás szabadsága közötti általános egyensúly kifejezésére irányuló kísérlet. Az elképzelés nem az, hogy különleges kiváltságot biztosítsunk az újságoknak, hanem az, hogy hangsúlyozzuk a nyilvánosság szabad információáramlásának fontosságát.

A Bíróság ebből azt a következtetést vonta le, hogy az alperes weboldalának célja az újságírói célok keretébe kell, hogy illeszkedjen. A honlapon történő adatkezelésre tehát kizárólag újságírási célból került sor, és ezért a polgárt felmentették(48).

Az adatvédelmi szabályok céljának és hatályának kérdése az információhoz való hozzáféréssel kapcsolatos panasz európai ombudsman általi kezelése során is felmerült. Röviden, a panaszos korábban panaszt nyújtott be a Bizottsághoz mint a Szerződés őréhez egy olyan brit jogszabály miatt, amely megakadályozta abban, hogy német sört importáljon az Egyesült Királyságba. A Bizottság kivizsgálta és lezárta az ügyet, miután az Egyesült Királyság hatóságai módosították jogszabályaikat. A panaszos ezt követően tudni akarta, hogy ki nyújtott be beadványt a Bizottságnak az üggyel kapcsolatban, és ki vett részt a Bizottság által az ügy megvitatása céljából szervezett találkozón; egy olyan találkozóra, amelyen nem vehetett részt.

A Bizottság azt állította, hogy az adatvédelmi irányelv előírja, hogy a neveket titokban kell tartani, kivéve, ha az érintett személyek hozzájárulnak személyazonosságuk felfedéséhez. Az ombudsman két fő okból utasította el ezt az érvet: először is, az irányelvet úgy kell értelmezni, hogy az támogassa az uniós döntéshozatal nyitottságát. Másodszor, az irányelv célja az alapvető jogok védelme. A közigazgatási szerv titokban történő tájékoztatása nem alapvető jog. Mivel a Bizottság fenntartotta az elutasítást, az ombudsman az üggyel kapcsolatban különjelentést nyújtott be az Európai Parlamentnek (49). Az Európai Parlament Petíciós Bizottsága jelenleg foglalkozik az üggyel.

9 Következtetések

Végezetül szeretném ismételten hangsúlyozni, hogy az átláthatóság vagy a nyitottság alapvető fontosságú a demokratikus elszámoltathatóság szempontjából. Az uniós polgároknak információra van szükségük arról, hogy intézményeik mit tettek, mit tesznek és mit terveznek tenni. Az intézményeknek ezeket az információkat hatékony kommunikációs stratégia, valamint a nyilvános hozzáférés iránti kérelmek gyors és hatékony kezelése révén kell rendelkezésre bocsátaniuk. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a polgárok bizalommal legyenek az Unió iránt, amelyre oly nagy szükségük van.

---

(1) HL 2000. C 364., 1. o.

(2) Az uniós polgárság jelentőségéről és következményeiről lásd Jacob Söderman európai ombudsmannak az 1998-as FIDE-kongresszusra készített általános jelentését a polgárokról, a közigazgatásról és a közösségi jogról. A jelentés angol és francia nyelven elérhető az ombudsman honlapján: http://www.ombudsman.europa.eu/fide/en/default.htm.

(3) Az Európai Parlament 1994. március 9-i 94/262 határozata az ombudsman feladatainak ellátására vonatkozó szabályokról és általános feltételekről, HL L 113/15.

(4) HL 1998. C 292., 168. o.

(5) Lásd általában: Hans Ragnemalm, „The Community Courts and Openness within the European Union” (A közösségi bíróságok és az Európai Unión belüli nyitottság), Cambridge Yearbook of European Legal Studies, 2. kötet. (1999) 19: Ian Harden „Citizenship and information” (Állampolgárság és tájékoztatás), amely az európai közjogban jelenik meg, 7. kötet, (2).

(6) Gaskin kontra Egyesült Királyság.

(7) Sajtószabadságról szóló törvény, 2. fejezet, 1. cikk:

A szabad véleménycsere és a nyilvánosság felvilágosításának ösztönzése érdekében minden svéd alany számára szabad hozzáférést kell biztosítani a hivatalos dokumentumokhoz.

(8) The Observer és Guardian kontra Egyesült Királyság. Lásd még: Goodwin kontra Egyesült Királyság.

(9) Leander kontra Svédország:

A Bíróság megjegyzi, hogy az információhoz való szabad hozzáféréshez való jog alapvetően megtiltja a kormánynak, hogy korlátozza valamely személy azon információhoz való hozzáférését, amelyet mások szeretnének vagy hajlandóak lennének közölni vele.

Ez megerősítette az Emberi Jogok Bizottságának megközelítését a 10392/83. sz. Z kontra Ausztria ügyben, 56 DR 13, 1988. április 13-i elfogadhatósági határozat.

(10) A Közgyűlés 1979. február 1-jei 854. számú ajánlása (1979); A Miniszteri Bizottság 1981. november 25-i R (81) 19. sz. ajánlása a hatóságok birtokában lévő információkhoz való hozzáférésről.

(11) Egyezmény a környezeti ügyekben az információhoz való hozzáférésről, a nyilvánosságnak a döntéshozatalban történő részvételéről és az igazságszolgáltatáshoz való jog biztosításáról.

(12) Hollandia kontra Tanács ítélet (EBHT 1996., I-2169. o.).

(13) A T-92/98. sz., Interporc Im- und Export GmbH kontra Bizottság ("Interporc II") ügyben hozott ítélet (EBHT 1999., II-3521. o.) 39. pontja.

(14) A Bizottság közleménye az intézmények dokumentumaihoz való nyilvános hozzáférésről (HL 1993. C 156., 5. o.); A Közösségen belüli nyitottságról szóló, 1993. június 2-i 93/C 166/04 bizottsági közlemény (HL 1993. C 166., 4. o.).

(15) A Tanács és a Bizottság nyilvános hozzáférésre vonatkozó magatartási kódexe, HL L 340/41; a Tanács dokumentumaihoz való nyilvános hozzáférésről szóló, 1993. december 20-i 93/731 tanácsi határozat, HL L 340/43; A Bizottság dokumentumaihoz való nyilvános hozzáférésről szóló, 1994. február 8-i 94/90/EK bizottsági határozat (HL 1994. L 46., 58. o.).

(16) A T-194/94. sz., John Carvel és Guardian Newspapers kontra Tanács ügyben hozott ítélet (EBHT 1995., II-2765. o.).

(17) A T-105/95. sz., WWF kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (EBHT 1997., II-313. o.); A T-174/95. sz., Svenska Journalistförbundet kontra Tanács ügyben hozott ítélet (EBHT 1998., II-2289. o.).

(18) A T-14/98. sz. Heidi Hautala kontra Tanács ügyben hozott ítélet (EBHT 1999., II-2489. o.).

(19) A T-309/97. sz., The Bavarian Lager Company Ltd kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (EBHT 1999., II-3217. o.); A T-92/98. sz. Interporc II ügy (EBHT 1999., II-3521. o.).

(20) A T-124/96. sz., Interporc kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (EBHT 1998., II-231. o.) 52. pontja; A T-83/96. sz., van der Wal kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (EBHT 1998., II-545. o.) 43. pontja.

(21) A C-58/94. sz. Hollandia kontra Tanács ügyben hozott ítélet (EBHT 1996., I-2169. o.) 37. pontja.

(22) A fenti 31. megjegyzés.

(23) A T-188/97. sz. Rothmans International BV kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (EBHT 1999., II-2463. o.).

(24) 1087/96. sz. ügy, [1998] EOAR 41. Az Elsőfokú Bíróság ezt követően ugyanezt az elemzést alkalmazta egy olyan ügyben, amelyben ugyanazon az alapon vitatták saját hatáskörét; A T-174/95. sz., Svenska Journalistförbundet kontra Tanács ügyben hozott ítélet (EBHT 1998., II-2289. o.) 85–86. pontja.

(25) 1057/96. sz. ügy, [1998] EOAR 178.

(26) A C-58/94. sz. Hollandia kontra Tanács ügyben hozott ítélet (EBHT 1996., I-2169. o.) 37. pontja.

(27) A Tanács 2000/23/EK határozata a Tanács jogalkotási tevékenységeire vonatkozó információk javításáról és a tanácsi dokumentumok nyilvános nyilvántartásáról (HL L 9., 2000.9.22., 22. o.).

(28) Az ombudsmannak a Bizottsághoz intézett ajánlástervezete a 633/97. sz. ügyben, [1999] EOAR 234.

(29) 1. Bármely uniós polgár, valamint valamely tagállamban lakóhellyel, illetve létesítő okirat szerinti székhellyel rendelkező természetes vagy jogi személy jogosult hozzáférni az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság dokumentumaihoz, a (2) és (3) bekezdéssel összhangban meghatározandó elvekre és feltételekre is figyelemmel.

2. A dokumentumokhoz való hozzáférési jogra irányadó, köz- vagy magánérdeken alapuló általános elveket és korlátozásokat a Tanács határozza meg a 251. cikkben említett eljárásnak megfelelően, az Amszterdami Szerződés hatálybalépésétől számított két éven belül.

3. A fent említett valamennyi intézmény saját eljárási szabályzatában külön rendelkezéseket dolgoz ki a dokumentumaihoz való hozzáférésre vonatkozóan.

(30) COM(2000) 30 végleges/2.

(31) A Tanács 2000. augusztus 14-i 2000/527 határozata (HL L 212., 2000.8.14., 9. o.).

(32) A Tanács főtitkárának/a közös kül- és biztonságpolitika főképviselőjének 2000. július 27-i határozata a Tanács Főtitkárságára alkalmazandó, a minősített adatok védelmét szolgáló intézkedésekről, HL C 239/01.

(33) Az EP 2000. november 16-i szavazása. A tárgyalásra 2000. szeptember 18‐án került sor. Az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság A5-0318/2000. sz. jelentése, előadó: Michael Cashman (PSE). Az Alkotmányügyi Bizottság és a Jogi Bizottság előadói Hanja Maij-Weggen, illetve Heidi Hautala voltak.

(34) Az Európai Parlament és a Tanács 1049/2001/EK rendelete (2001. május 30.) az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság dokumentumaihoz való nyilvános hozzáférésről (HL L 145., 2001.5.30., 43. o.).

(35) A 16/17.1.95/GS/IT sz. panasz, lásd az ombudsman 1997. évi éves jelentését, 191. o.

(36) Lásd általánosságban: A. Mattera, "La procédure en manquement et la protection des droits des citoyens et des opérateurs lésés", 1995/3 Revue du Marché Unique, 123-166, "Assurer une protection plus efficace des citoyens et des opérateurs économiques dans le cadre des voies de recours prévues par le droit communautaire", in A. Mattera (sous la direction de) La Conférence intergouvernementale sur l'union européenne: répondre aux défis du XXIe siècle, Clément Juglar, 1996.

(37) A C-191/95. sz., Bizottság kontra Németország ügyben hozott ítélet (EBHT 1998., I-5449. o.) 46. pontja; a 247/87. sz., Star Fruit kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (EBHT 1989., 291. o.); a 87/89. sz., Sonito kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (EBHT 1990., I-1981. o.); Az Elsőfokú Bíróság T-182/97. sz., Hubert Ségaud és Monique Ségaud kontra Bizottság ügyben hozott végzése (EBHT 1998., II-0271. o.).

(38) 1999., HL C 119., 5. o.

(39) Tizenharmadik éves jelentés a közösségi jog alkalmazásának ellenőrzéséről, COM (96) 600 végleges, 1996 HL 303/1, Bevezetés, 6. o.

(40) Tizenhetedik éves jelentés a közösségi jog alkalmazásának ellenőrzéséről (1999) COM/2000/0092 végleges.

(41) COM (97) 299 végleges, 1997 HL C 332/1., Bevezetés II. szakasz A. Lásd még: Jean-Louis Dewost, "le rôle de la Commission européenne", in: European Ombudsman, the Rights of Citizens of the European Union, az 1996. szeptember 12-13-án Strasbourgban tartott szeminárium eljárásai.

(42) Saját kezdeményezésű vizsgálat 303/97, 1997 EOAR 270.

(43) A 161/99. sz. ügyben 2000. szeptember 13-án hozott határozat.

(44) A 995/98. sz. ügyben 2001. január 30-án hozott határozat.

(45) O'Sullivan úrnak, a Bizottság főtitkárának 2001. május 15-i levele az ombudsmanhoz.

(46) A személyes adatok feldolgozása vonatkozásában az egyének védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról szóló 95/46/EK irányelv (HL 1995. L 281., 31. o.).

(47) Lásd még a személyes adatok közösségi intézmények és szervek által történő feldolgozása tekintetében az egyének védelméről, valamint az ilyen adatok szabad áramlásáról szóló, 2000. december 18-i 45/2001/EK rendeletet (HL 2001.

(48) A Svéd Legfelsőbb Bíróság 2001. június 12-i ítélete a B 293-00. sz. ügyben.

(49) A 713/98/IJH sz. ügy, 2000. november 23-i különjelentés.