Tisztelt Kollégák!

Jó itt lenni. Engedjék meg, hogy először is őszinte köszönetemet fejezzem ki Emer Finnegannek, a Tanács Jogi Szolgálata főigazgatójának, valamint Preben Aamannnak, a Kommunikációs és Információs Főigazgatóság főigazgatójának a meghívásért.

A következő húsz percben európai ombudsmanként örömmel osztom meg gondolataimat és nézőpontomat a szeminárium fő témáiról, valamint a konkrétabb kérdésről, azaz a dokumentumokhoz való hozzáférésről. Ezt követően örömmel válaszolok a kérdéseire.

De mielőtt ezt megtenném, engedjék meg, hogy kiemeljem az ilyen események fontosságát a köztünk zajló viták és a jó közigazgatás előmozdításáról való elmélkedés szempontjából. Ez a szeminárium nemcsak a hozzáférési kérelmek kezelésének finomítása iránti belső elkötelezettséget tükrözi, hanem az uniós intézmények szélesebb körű hajlandóságát is arra, hogy a polgárok érdekében folyamatosan javítsák adminisztratív eljárásainkat.

Az önfejlesztés ilyen reflexe egy egyre kaotikusabb és bizonytalanabb világban rezonál, egy olyan világban, amelyben sokan úgy érzik, hogy nem hallják vagy nem képviselik őket. Megmutatja elkötelezettségünket amellett, hogy az európai közintézmények továbbra is elkötelezettek legyenek a polgárok életének javítása és alapvető jogaik – ebben az esetben a dokumentumokhoz való nyilvános hozzáférés – védelme iránt.

A dokumentumokhoz való hozzáférés kezelésének és az információszolgáltatásnak a javítása különösen értékes szerepet játszik a polgárok demokratikus társadalomba vetett bizalmának elnyerésében és megtartásában.

A demokrácia ugyanis a kormányzottak folyamatos beleegyezésétől függ, és ehhez a beleegyezéshez tájékoztatásra és a döntéshozatal módjának világos megértésére van szükség.

Nem várhatjuk el a polgároktól, hogy elfogadják közintézményeik intézkedéseit anélkül, hogy megtudnák, mire készülnek ezek az intézmények, és miért nem keresték vagy vették figyelembe véleményüket. Egyszerűen fogalmazva, amikor fontos döntéseket hoznak, az emberek tudni akarják, hogy ki ült az asztalnál, milyen bizonyítékokat vettek figyelembe, és kinek a nevében.

Úgy vélem, hogy az uniós intézmények nagyrészt jól végzik a polgárok tájékoztatását. Mindannyian tudjuk azonban – amint azt hivatalom korábbi vizsgálatai is mutatják –, hogy az 1049. sz. rendelet elfogadásával 2001-ben hivatalossá vált jelenlegi rendszer még mindig messze nem tökéletes.

Vannak olyan rések és növekvő repedések, amelyek több mint láthatók, és befolyásolhatják az egész átláthatósági struktúra stabilitását. Az 1049-es keret általános stabilitásának egyik leglátványosabb gyengesége kétségtelenül az a kihívás, amellyel szinte valamennyi IBOA szembesül – természetesen egyesek jobban, mint mások – az információmegosztás és a polgárok kéréseinek időben történő megválaszolása terén.

Huszonöt évvel ezelőtt a rendeletet a papíralapú nyomvonalak, a fizikai archívumok és az analóg folyamatok világára tervezték. Huszonöt évvel később olyan korban működünk, amikor a digitális rendszerek szinte teljes mértékben uralják mindennapi életünket és munkánkat, ahol a tárgyalások szöveges üzeneteken keresztül is megtörténhetnek, ahol az irányítás egyre inkább olyan adatáramlásokra támaszkodik, amelyek nem hagynak maguk után hagyományos papíralapú nyomokat, és ahol a döntéseket akár algoritmusokkal is meg lehet hozni.

Az uniós közigazgatás működése alapvetően és visszafordíthatatlanul megváltozott. Senki sem tér vissza a papír alapú világba.

A digitális és a mesterséges intelligenciával támogatott eszközök átalakították a döntéshozatal módját, míg az információirányítás a kizárólag intézmények általi ellenőrzésről a vállalati világ és a külső érdekelt felek egyre nagyobb mértékű bevonására tért át.

A kérdés, amit fel kell tennünk magunknak: egy 25 évvel ezelőtt létrehozott átláthatósági keret még mindig biztosíthatja-e az elszámoltathatóságot új digitális és mesterséges intelligenciára összpontosító korunkban?

Az évek során az Európai Unió Bírósága és az európai ombudsman jelentős mennyiségű ítélkezési gyakorlatot és „ombudsprudenciát” alakított ki, nevezetesen a digitalizáció által a nyilvános hozzáférés alapvető jogának gyakorlása tekintetében támasztott új jogi és ténybeli kihívások kezelését.

A „dokumentum” fogalmának tág értelmezésétől a kivételek változó határaiig a Bíróság ítéletei, valamint a Hivatalom fejlesztési ajánlásai és javaslatai arra törekedtek, hogy a digitális kor előtti keretet a mai realitásokhoz igazítsák.

Ez az adaptáció azonban sehol sem bizonyult vitásabbnak vagy következményesebbnek, mint magának a „dokumentum” fogalmának az újraértékelésében, amely fogalom egykor magától értetődőnek tűnt, de jelenleg az uniós átláthatósági jog néhány legjelentősebb vitájának középpontjában áll.

És pontosan erre fogok összpontosítani ma: arról, hogy ez a kulcsfontosságú koncepció – amint ilyen egyszerűvé vált – hogyan vált csatatérré a digitális korban a hozzáféréshez való jog hatályának és hatékonyságának meghatározásához.

A rendelet a dokumentumot a változás túlélése érdekében szándékosan kiválasztott kifejezésekkel határozza meg: az intézmény felelősségi körébe tartozó politikákkal, tevékenységekkel és döntésekkel kapcsolatos bármely tartalom – adathordozótól, papírtól, elektronikustól, hangtól vagy képtől függetlenül.

Huszonöt évvel később ez a választás szinte prófétikusnak tűnik. A fogalommeghatározást nem kellett átírni. Ami változott, az minden körülötte: hogyan kommunikálnak az intézmények, hogyan tárolják azt, amit tudnak, és manapság egyre inkább ki – vagy mi – fogalmazza meg döntéseit.

Mi számít dokumentumnak, ha maga a kommunikáció is digitálissá vált? Mit jelent a hozzáférés, ha a döntést részben egy gép alakította ki? És még egy kérdés felvetődik: hogyan biztosíthatjuk, hogy az uniós tevékenységeket – legyenek azok jogalkotási, szakpolitikai vagy tisztán adminisztratív jellegűek – ne a dokumentumok nyilvántartásán és a kapcsolódó biztosítékokon kívül végezzék, és így ne vonják ki őket az elszámoltathatóság alól?

Kezdjük a legegyszerűbb esettel: e-mail vagy szöveges üzenet. Az az elv, amelyet következetesen alkalmaznunk kell, az, hogy a tartalom dönt, nem pedig a médium. Ahhoz azonban, hogy ezt az elvet alkalmazzuk, először négy különböző, de lényeges fogalmat kell szem előtt tartanunk.

Hadd tisztázzam. A tartalom, a regisztráció, a megőrzés és a dokumentumhoz való hozzáférés négy különböző fogalom, bár szervesen kapcsolódnak egymáshoz.

A tartalom az, ami ténylegesen meg van írva (bárki is határozza meg a „írni” igét – kézzel, billentyűzeten gépelve, hangüzenetet diktálva). Ez maga az anyag, és abban a pillanatban létezik, amikor létrejön, függetlenül attól, hogy egy intézmény később mit akar tenni vele. Az, hogy ez a tartalom „dokumentumnak” minősül-e, attól függ, hogy mire vonatkozik – és ez jogi kérdés. Vagyis a tartalom létezése nem függ semmilyen közigazgatási döntéstől, például attól, hogy valaki úgy döntött-e, hogy hivatalosan nyilvántartásba veszi, „magánterületen” tartja, vagy később törli azt.

A nyilvántartásba vétel az intézmény azon belső cselekménye, hogy e tartalmat nyilvántartásba veszi nyilvántartási rendszerében, ami annak az elismerésnek a következménye, hogy a tartalom dokumentumnak minősül, de soha nem előfeltétele a dokumentum meglétének.

A megőrzés az a nyomon követési, különálló, gyakorlati kérdés, hogy mennyi ideig őrzik meg ezt a tartalmat, ha nem születik döntés a dokumentumként való nyilvántartásba vételéről: Napokig, évekig, vagy egyáltalán nem.

Végül a hozzáférés az intézményi döntés, hogy a dokumentumot részben vagy egészben közzétegyék-e vagy sem.

Négy különböző fogalom; Négy lehetséges hibapont.

Elméletileg ez nyilvánvalónak tűnhet. A gyakorlatban ezt az ügyet egyik ügyről a másikra támadták meg. Az intézmények nyilvántartásba vétele és nyilvántartása valódi kihívássá vált az EU átláthatósági keretrendszere számára.

Sok minden, amit röviden le fogok írni, lényegében arról szól, hogy az intézmények az egyik elem – általában a nyilvántartásba vétel – hiányát úgy kezelik, mintha az törölné a másik hármat. Úgy tűnik, hogy egy dokumentum nem a tartalma miatt dokumentum, hanem pusztán azért, mert valaki úgy dönt, hogy regisztrálja.

A példák.

Egy újságíró szöveges üzeneteket kért a Bizottság elnöke és egy gyógyszeripari vezérigazgató között egy olyan oltóanyag-tárgyalás csúcsán, amelyet az egész világ figyelt. Az ezt követő keresés csak arra irányult, amit már regisztráltak, vagyis arra, hogy ne találja meg azt, amit kértek tőle. Hivatalom hivatali visszásságot állapított meg, és ez az ügy végül a Törvényszék elé került, amely megerősítette, hogy az intézmények nem foszthatják meg érdemben a birtokukban lévő dokumentumokhoz való hozzáférés jogát azáltal, hogy nem veszik nyilvántartásba a tevékenységeikre vonatkozó dokumentumokat.

Hivatalom már ebben az évben vizsgálatot indított egy államfő által a Bizottság elnökének küldött, kereskedelmi tárgyalásról szóló szöveges üzenettel kapcsolatban – ez az ügy egyszerre érinti az eltűnő üzenetek, a kiberbiztonsági politika és a nyilvántartás kérdését.

Amikor az intézmények a nyilvántartásba vételt a meghatározás és így a dokumentum meglétének előfeltételeként kezelik, fennáll annak a kockázata, hogy – legalábbis a szöveges üzenetek esetében – szürke elszámoltathatósági zónákat hoznak létre, ahol a kritikus döntések nem hagynak nyomot.

Mindez nem az intézményekkel szembeni bizalmatlanságról és a modern digitális eszközök elfogadásáról szól. Az okostelefonokon megjelenő üzenetek eltűnésének valós okai vannak: a kiberbiztonság és a tisztviselők védelme, akik jelenleg valódi célpontok. Hivatalom mindig is hangsúlyozta, hogy az átláthatóság és a biztonság nem ellentétei egymásnak. De az érvelés nem mehet a másik irányba: egy intézmény nem hagyhatja, hogy egy biztonsági architektúra csendben döntsön arról, hogy mi számít dokumentumnak. Ha a tartalom releváns valamely uniós szakpolitika, tevékenység vagy döntéshozatali folyamat szempontjából, akkor elég hosszú ideig fenn kell maradnia ahhoz, hogy értékelni lehessen, függetlenül attól, hogy milyen csatornán haladt keresztül.

Alapvetően az elszámoltathatóságról van szó – és arról, hogy hogyan kezeljük az analóg adminisztrációról a digitálisra való átállást és azon túl is. Az a közigazgatás, amely modern eszközöket alkalmaz, semmiképpen sem lehet kevésbé elszámoltatható. Az átmenetnek elvi alapokon kell nyugodnia.

Pontosan a megőrzés az, ahol ezek az elvek konkrétabbá válnak. A releváns – hivatalos minőségben létrehozott és kicserélt – tartalmak észszerű ideig történő megőrzése nem bürokratikus óvatosság. Ez teszi lehetővé a nyomonkövethetőséget, teszi lehetővé a megfelelő nyilvántartást, teszi kiszámíthatóvá az intézmény magatartását, nem pedig önkényessé, és teszi lehetővé a tényleges felügyeletet, akár ez a hivatal, akár a Bíróság, akár maga a nyilvánosság részéről. Enélkül egyik dolog sem működhet, bármilyen jól kidolgozott vagy felszerelt a keret többi része.

És van egy pont, amiben meggyőződésem, hogy nem tudunk kompromisszumot kötni. Miután egy dokumentumot vagy egy tartalmat kérelmeztek, vagy a hozzáférésről szóló határozatot megtámadták, azt automatikusan meg kell őrizni, függetlenül attól, hogy az intézmény végül hogyan dönt arról, hogy közzé kell-e tenni. Az ilyen dokumentumhoz való hozzáférés kérdése csak ekkor vitatható meg, támadható meg, vizsgálható felül. Aminek soha nem szabad megtörténnie, hogy ez a dokumentum egyszerűen megszűnik létezni, amíg a vita, a felülvizsgálat folyamatban van.

Nem lehet megfelelő ügyintézés, ha végül elszámoltathatóságtól mentes zónákba kerülünk – amikor sem a tervezés, sem a baleset miatt semmi sem marad fenn elég ideig ahhoz, hogy ellenőrizzék. Az az adminisztráció, amely saját magatartását saját regisztrációs vagy adatmegőrzési beállításainak időzítésével felülvizsgálhatatlanná teheti, semmilyen értelmes értelemben nem elszámoltatható.

És mivel a technológia hatására összpontosítunk, fel kell hívnom a figyelmüket egy másik kérdésre is, amellyel még csak most kezdünk szembesülni: mi történik a hozzáféréssel, ha egy határozatot, tervezetet vagy összefoglalót mesterséges intelligencia segítségével készítettek?

Itt a rések a legszigorúbbak. A rendeletet azzal a feltételezéssel fogadták el, hogy a hatálya alá tartozó "dokumentumok" emberi eredetűek. Ez már nem teljesen így van. A mesterséges intelligenciával támogatott döntéshozatal – például az automatizált vízumfeldolgozás vagy az algoritmikus szabályozási eszközök – egyáltalán nem hozhat létre visszakereshető „dokumentumot”.

Amikor az algoritmusok segítenek a jogszabályok megszövegezésében vagy a szabályozási döntések meghozatalában, néha nem létezik "dokumentum". És mivel a Bíróság ítélkezési gyakorlata megerősíti, hogy az adatbázis-kivonatok csak akkor számítanak dokumentumnak, ha léteznek előre programozott keresések, a rögzített rekordot nem hagyó MI-kimenetek teljes mértékben kívül eshetnek a rendelet hatályán.

Az irodámhoz még nem érkezett kifejezetten ezzel kapcsolatos panasz. De nem vártunk rá. Arra irányuló vizsgálatunk során, hogy a Bizottság hogyan dönt a mesterséges intelligencia használata mellett, arra a következtetésre jutottunk, hogy az átláthatóság és a nyilvánosság részvétele nem lehet az MI-rendszerek utógondolata – azokat kezdettől fogva be kell tervezni.

Az intézményeknek tudniuk kell, és meg kell tudniuk magyarázni, hogy egy MI-eszköz miért hozta létre az általa létrehozott kimenetet. A személyzetet ki kell képezni arra, hogy megkérdőjelezzék az MI-javaslatokat, nem pedig egyszerűen engedélyezni kell azok megerősítését. És ha a mesterséges intelligencia segítséget nyújtott egy döntésben vagy válaszban, a nyilvánosságot tájékoztatni kell – nem lábjegyzetbe temetve, hanem egyértelműen kijelentve: kutatás, szövegezés, vagy valami más.

Ez egyértelműen folyamatban van, de fontos, hogy tisztában legyünk vele.

Eddig minden arról szólt, hogy jól reagáljunk, ha valaki megkérdezi.

A dokumentumokhoz való hozzáférés tekintetében azonban a munkateher és az erőforrások kérdésének egy másik kiemelkedő megoldása ma a második fő téma – a proaktív átláthatóság.

Az elmúlt években azt tapasztaltuk, hogy az uniós szakpolitikai döntéshozatal számos új területre vagy új módokon régi területekre terjedt ki – védelem, nemzetközi kereskedelmi keret, energia- és élelmezésbiztonság, digitális szuverenitás, minden olyan terület, amely az emberek számára mélyen fontos, és amelybe bele akarnak szólni. Ennek eredményeként nőtt – és a jövőben is nőni fog – az információ iránti kereslet.

Elismerem, hogy a mesterséges intelligenciához – azaz a fokozott hozzáférhetőséghez – hasonlóan ez is megnehezítette az Ön munkáját. De fontos, hogy ne veszítsük szem elől a nagyobb képet. Amit uniós intézményként teszünk, létfontosságú a polgárok jogainak és Uniónk demokratikus életének védelme szempontjából.

Ilyen körülmények között a proaktív átláthatóság kultúrájába való erőteljes beruházás nemcsak nyitottabbá és elszámoltathatóbbá teheti az intézményeket a polgárok szemében, hanem hozzájárulhat a hozzáférési kérelmek kezelésével járó adminisztratív terhek csökkentéséhez is.

Fontos, hogy az uniós intézmények, szervek, hivatalok és ügynökségek előre jelezzék az ismétlődő vagy előre látható kérelmeket. Például, ha egy intézmény rendszeresen kap azonos típusú dokumentumokra vonatkozó kérelmeket, mérlegelnie kell annak lehetőségét, hogy proaktív módon tegye közzé azokat, ahelyett, hogy ismételten feldolgozná az egyéni kérelmeket.

Örömmel mondhatom, hogy az évek során valódi előrelépés történt ezen a téren, nevezetesen a Bizottságban és a Tanácsban.

A pozitívumok mellett azonban láttunk néhány olyan rejtélyes esetet is, amikor a nagyobb átláthatóság és talán a proaktívabb átláthatóság indokolt volt, de nem biztosították.

Hivatalom például egy olyan vizsgálattal foglalkozott, amelyben a Bizottság megtagadta a hozzáférést a Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszköz keretében két tagállam nemzeti terveinek értékelésével kapcsolatos különböző dokumentumokhoz. Azzal érvelt, hogy a közzététel alááshatja nemcsak az EU, hanem az érintett tagállamok pénzügyi, monetáris vagy gazdaságpolitikáját is. Amikor azonban a Bizottság konzultált velük, a két ország nem azonosított semmilyen kockázatot. Emellett később a nemzeti hozzáférési kérelmekre válaszul a panaszos rendelkezésére bocsátották a Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszközre vonatkozó terveikkel kapcsolatos dokumentumokat.

A közelmúltban volt egy olyan esetünk, amikor a Bizottság nem volt hajlandó követni azt az ajánlásunkat, hogy egy nagyon nagy közösségimédia-platform esetleg közzétegye az uniós digitális szabályoknak való megfeleléséről szóló jelentését. Számos kérdés merült fel azzal kapcsolatban, hogy hogyan kezelték ezt a hozzáférési kérelmet, de e vita keretében érdekes megjegyezni, hogy a szóban forgó platform az ajánlásunk kiadásának időpontjáig – bár szerkesztett formában – nyilvánosságra hozta a jelentést.

Elismerem, hogy a különböző intézmények vagy szervezetek eltérő véleményen lehetnek a közzététellel kapcsolatban, de az ilyen típusú következetlenségeknek meg kell indokolniuk a jelenlegi átláthatósági gyakorlatok felülvizsgálatát.

A polgárok számára nehéz megérteni például azt, hogy az uniós intézmények miért nem teszik közzé a máshol már közzétett dokumentumokat, függetlenül attól, hogy azok proaktívak vagy hozzáférési kérelemre válaszolnak.

Ehhez nemcsak a politika megváltoztatására, hanem a gondolkodásmód megváltoztatására is szükség van. Bizonyos helyzetekben az a benyomásom, hogy az átláthatóságot a cselekvés akadályának tekintik – hogy az valamilyen módon aláássa a döntéshozatalt, illetve az intézmények vagy a tagállamok azon képességét, hogy kompromisszumra jussanak.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy demokratikus Uniónkon belül az átláthatóság az, ami ténylegesen lehetővé teszi a fellépést. Ez biztosítja, hogy a jogalkotás ne csak a polgárok érdekében, hanem velük együtt történjen. Ez az, ami végső soron legitimitást ad a törvényhozásnak.

Az 1049/2001/EK rendelet reziliensnek bizonyult. A reziliencia azonban nem azonos a hatékonysággal. Egy olyan keret, amely mostanra nagymértékben függ az eseti peres eljárásoktól annak eldöntése érdekében, hogy egy szöveges üzenet dokumentum-e, hogy egy MI-kimenet hozzáférhető-e, vagy hogy hogyan kell megmagyarázni egy MI-vel támogatott döntést, nem olyan jogi keret, amelyre a polgárok bizonyossággal támaszkodhatnak.

Mielőtt tehát feltenném kérdéseiket, engedjék meg, hogy kitérjek a dokumentumokhoz való hozzáférés jövőjével kapcsolatos egyik kulcsfontosságú szempontra, a rendelet felülvizsgálatának szükségességére.

Elismerem, hogy ez a nézet némileg ellentmondásos lehet, de úgy vélem, eljött a vita ideje.

Van egy rendeletünk, amely immár negyedszázados múltra tekint vissza, és amelyet olyan adatkörnyezetre terveztek, amely a felismerhetetlenségig megváltozott. Maga az uniós politikai döntéshozatal is olyan módon fejlődött, amelyet a századfordulón nehéz lett volna előre látni.

És bár a törvény nagy része papíron még mindig jól néz ki, el kell ismernünk, hogy nem úgy működik, ahogy kellene. Már beszéltem az új technológiákkal kapcsolatos kihívásokról, de vannak más problémák is.

A hivatalom által végzett vizsgálatok például azt mutatják, hogy a hozzáférési kérelmek és a megerősítő kérelmek kezelésére vonatkozó jogszabályi határidőket gyakran nem tartják be. Amikor és amennyiben a hozzáférést végül engedélyezik, a megszerzett dokumentumok gyakran elavultak lehetnek – az újságírók, a tudományos szakemberek és az uniós döntéshozatalba beleszólni kívánó polgárok számára. Ez sem a megfelelő ügyintézést, sem a hatékony felügyeletet nem szolgálja.

Felmerül az a kérdés is, hogy hogyan alkalmazzák a kivételeket. Az 1049. sz. rendelet számos kivételről rendelkezik az egyes dokumentumokhoz való hozzáférés megtagadása vagy részleges megtagadása tekintetében. Ezek megalapozott okokból léteznek, de gyakran túl tágan értelmezik őket. Az ombudsman korábbi vizsgálatai során azt tapasztaltuk, hogy az uniós intézmények homályos, elvont és megalapozatlan érveket használnak a kivételek alkalmazására. Azt is láttuk, hogy olyan érvelést alkalmaznak, amelyet a Bíróság már elutasított, például azt, hogy a közzététel külső nyomást vagy a nyilvánosság általi félreértelmezést eredményezne.

Hozzátenném továbbá, hogy a jelenlegi rendszerben egyre ésszerűtlenebbé válik a polgárokra háruló azon teher, hogy olyan dokumentumokat szerezzenek be, amelyekre jogosultak . Az intézmények még mindig túl gyakran kezelik a kérelmeket a kockázatkezelés szemszögéből, megkövetelve a polgároktól, hogy megtalálják és/vagy idézzék a korábbi bírósági ítéleteket, az ombudsman vizsgálatainak eredményeit és a belső intézményi iránymutatásokat csak azért, hogy ügyüket előterjesszék.

Ez nincs összhangban a törvény szellemével, és nem növeli az átláthatóságot. Nem szabad uniós jogi szakértővé válni ahhoz, hogy ténylegesen kérelmezni lehessen az uniós közigazgatás birtokában lévő dokumentumokhoz való hozzáférést. Vagy attól függ, hogy panaszt nyújt-e be az ombudsmanhoz, vagy keresetet nyújt-e be a Törvényszékhez. Mindkét útvonal időigényes, erőforrás-igényes és jogilag összetett.

Rendszerünk ma összességében kétségbeejtően nem egyértelmű – nemcsak az egyének, hanem az értelmezési és irányítási kihívások között küzdő intézmények számára sem.

Világosabb, átfogóbb és korszerűbb szabályokra van szükségünk – a mai technológiához és a döntéshozatal tényleges módjához igazított szabályokra, olyan szabályokra, amelyek a jó kormányzást és a proaktív átláthatóságot nem kivételként, hanem normaként rögzítik.

Tudom, hogy egyesek vonakodnak újra megnyitni ezt a jogszabályt, attól tartva, hogy egy felülvizsgált rendelet vagy súlyosabb és nehezen betartható kötelezettségeket írhat elő, vagy a jelenleginél kevésbé átlátható rendszert eredményezhet. Ezek a félelmek érthetőek, de alábecsülik a dolgok változatlanul hagyásának hosszú távú költségeit is – a tehetetlenségért fizetett, folyamatosan emelkedő árat.

Európa egyik alapító atyját, Jean Monnet-t idézve: „A nyilvánvalóságnak és a szükségszerűségnek, amikor találkoznak, nem szabad teret hagynia a habozásnak vagy a pihenésnek.”

Úgy vélem, valóban elértük azt a pontot, ahol a reform szükségessége szükségessé és nyilvánvalóvá vált. Ilyen körülmények között nem szabad félnünk a jogalkotási vitától. Ehelyett meg kell ragadnunk a lehetőséget egy új és továbbfejlesztett átláthatósági keret kiépítésére, amely a polgárokat és a tájékoztatáshoz való jogukat helyezi a középpontba.

Köszönöm. - Köszönöm. Várom kérdéseiteket és a vitát.