Bevezetés

Ombudsmanként végzett mindennapi munkánk során gyakran szembesülünk olyan kérdésekkel, mint „többet kellett volna tenni a panaszos segítése érdekében?” vagy „a panaszosnak kártérítést kell kapnia?”

Az ilyen gyakorlati kérdésekre adott válaszaink legalább részben a jogszerűség és a megfelelő ügyintézés közötti kapcsolatra vonatkozó elképzelésektől függenek. Még maguk a kérdések is ilyen gondolatokat tükröznek: például néhány itt jelen lévő kolléga nem tenné fel a kártérítés kérdését; Legalábbis nem úgy, ahogy bekereteztem.

A jogszerűség és a megfelelő ügyintézés közötti kapcsolatra vonatkozó elképzelések pedig általában tükrözik az ombudsman intézménye fejlődésének különböző történelmi összefüggéseit.

Ezért egy történelmi megközelítéssel kezdem. Visszatekintve arra, hogy honnan jöttünk, segít megérteni az ombudsmani gyakorlat jobb változatait, amelyek egyébként rejtélyesnek tűnhetnek.

A történeti elemzést követően különbséget teszek a jogszerűség szűk és széles körű nézetei között.

Ezután rátérek a megfelelő ügyintézésre és annak a jogszerűséghez való viszonyára. Két modellt fogok azonosítani, amelyek első látásra nagyon különbözőnek tűnnek. A jogszerűség széles látóköre azonban azt eredményezi, hogy azok – legalábbis gyakorlati következményeik tekintetében – közelednek egymáshoz.

Végül kifejtem, hogy miért gondolom úgy, hogy még a jogszerűség tág értelmezése mellett is létezhet „a jogszerűségen túlmutató élet”.

1 Történelmi megközelítés

Ahogy ma Európában létezik, az ombudsmani intézmény háromféle történelmi és társadalmi fejlemény eredménye. Anélkül, hogy túl nagy lenne a torzulás kockázata, úgy gondolhatunk az ombudsmanokra, mint akiket három hullámban hoztak létre, és a második hullám a harmadik hullám mellett folytatódik, talán még össze is olvad a harmadikkal.

Svédország 1809-ben hozta létre a világ első ombudsmanját egy alkotmányos rendezés részeként, amely véget vetett az abszolút monarchia időszakának. Az új intézménynek függetlennek kell lennie a kormánytól, felügyelnie kell a jogszabályok bírák és más köztisztviselők általi alkalmazását, és jogellenes magatartás esetén büntetőeljárást kell indítania (1).

A 20. század közepéig csak egy másik ország, Finnország hozott létre ombudsmant. A finn ombudsman a svéd modellen alapult, és hatáskörrel rendelkezett a bíróságok felügyeletére és a tisztviselők büntetőeljárás alá vonására.

Az e hosszú első hullám során létrehozott két intézmény jellemzői tartós és alapvető kapcsolatot teremtettek az ombudsman és a jogállamiság között, amely az egyén és az állam közötti kapcsolatot szabályozó alapvető alkotmányos elv.

Ebben az időszakban Európa más részein a jogállamiságot elsősorban vagy akár kizárólag a bíróságokkal azonosították.

Az ombudsman-fejlesztés második hulláma akkor kezdődött, amikor Dánia az 1950-es évek közepén létrehozta a világ harmadik ombudsmani hivatalát. Ebben a hullámban ombudsmanokat hoztak létre a közigazgatás huszadik századi kiterjesztéséből eredő problémák kezelésére, különösen a második világháború után, amikor az állam szociális jóléti és szabályozási funkciói exponenciálisan növekedtek.

Még azokban az országokban is, ahol a demokrácia és a jogállamiság mélyen megszilárdult, az új adminisztratív tevékenységek nagyságrendje és összetettsége nehéz kihívásokat jelentett.

Kollégánk, Hans Gammeltoft-Hansen világosan elmagyarázta ezt országával kapcsolatban:

„A polgárok és a közigazgatás kapcsolata … mind mennyiségileg, mind minőségileg megváltozott. A polgárok számára nehézzé vált, hogy beilleszkedjenek a szabályrendszerbe, a közigazgatás politikai ellenőrzése csökkent, és a bevett bírósági ellenőrzési mechanizmusok … elégtelennek bizonyultak.”(2)

A meglévő bírósági ellenőrzések vélt elégtelensége volt az egyik fő oka annak, hogy ezt követően az ombudsmani intézmény számos más országra is átterjedt. Ez volt a helyzet például az Egyesült Királyság esetében, ahol a közigazgatási intézkedések bírósági felülvizsgálatának fejlődése még gyerekcipőben járt, amikor 1967-ben ombudsmant hoztak létre.

Ugyanez volt a helyzet Franciaországban is, ahol 1973-ban létrehozták a Médiateur de la République-ot, annak ellenére, hogy a közigazgatási bíróságok régóta fennálló rendszere igen kifinomult és széles körben elismert közigazgatási joganyagot alkalmaz.

Általánosságban elmondható, hogy kétféle oka van annak, hogy a közigazgatás bírósági ellenőrzését – bár az elengedhetetlen a jogállamiság biztosításához – elégtelennek ítélték a „második hullám” országaiban.

Először is, a bíróságokhoz való hozzáférést korlátozzák mind gyakorlati megfontolások, mint például az eljárások hossza és költsége, mind pedig jogi akadályok, mint például az arra vonatkozó szabályok, hogy ki indíthat eljárást, vagy a megtámadható jogi aktusok típusai.

Másodszor, a bíróságok által alkalmazott bírósági felülvizsgálat kritériumait nem tekintették megfelelőnek a jogorvoslatra érdemes valamennyi probléma orvoslására.

Új-Zélandon például, amely kulturálisan, bár földrajzilag nem része az európai örökségnek, az ombudsman nemcsak akkor volt jogosult ajánlásokat tenni a közigazgatási aktusokra vagy mulasztásokra vonatkozóan, ha azok „jogellenesek”, hanem akkor is, ha azok „indokolatlanok, igazságtalanok, elnyomóak vagy indokolatlanul diszkriminatívak” voltak; „teljes egészében vagy részben téves jogalkalmazáson vagy ténybeli tévedésen alapul”, vagy egyszerűen „rossz”.

Más „második hullámbeli” országok különböző módokon határozták meg az ombudsman megbízatását, például hivatali visszásság vagy diszfonkció formájában. Az alapgondolat azonban ugyanaz: a megfelelő ügyintézés többet jelent a jogellenesség elkerülésénél.

Az ombudsmani intézmények harmadik hullámát a második hullámtól eltérő típusú társadalmi és politikai változások indították el: Vagyis a tekintélyelvű vagy totalitárius uralomból a demokráciába való átmenet. Görögországban, Portugáliában és Spanyolországban például az önkényuralmiról a demokratikus kormányzati rendszerekre való áttérést követően hoztak létre ombudsmanokat (3). A közelmúltban, a kommunizmus bukása után számos új közép- és kelet-európai demokráciában (4) ombudsmanokat hoztak létre.

Tekintettel az új ombudsmani intézmények hátterét és lendületét képező történelmi tapasztalatokra, nem meglepő, hogy sokan közülük a jogokra és különösen az emberi jogokra összpontosító megbízatást kaptak. Ugyanebből az okból kifolyólag a jogállamiság általában kiemelt helyet foglal el az aggályaik között, és az Európa Tanács az ombudsmani intézmény európai népszerűsítésére irányuló munkájában mind az emberi jogokat, mind a jogállamiságot hangsúlyozta.

Véleményem szerint súlyos hiba lenne azt gondolni, hogy az általam leírt három hullám az ombudsman különböző típusait vagy modelljeit eredményezi. Ellenkezőleg, minden általam ismert európai ombudsman azonosulna mindhárom hullám aggodalmaival.

Úgy vélem azonban, hogy a különböző hullámok folyamatos nézeteltéréseket eredményeztek, amelyek akadályozhatják az ombudsmani közösségen belüli kölcsönös megértést, kivéve, ha azokat kifejezetten elismerik és megvitatják.

2 Mit értünk „jogszerűség” alatt?

Véleményem szerint a törvényesség kifejezés jól illusztrálja ezeket a különbségeket. Elmagyarázom, hogy mit értek az általam „szűknek” minősített két jogszerűségi nézet és az általam „szélesnek” nevezett nézet közötti ellentét alatt.

Az első szűk értelmezés a jogszerűséget kizárólag az érvényesen elfogadott jogi szövegeknek való megfelelés szempontjából határozza meg. Szűk, mert korlátozza a relevánsnak tekintett anyagok körét.

A második szűklátókörű megközelítés a jogszerűséget olyan szabályoknak való megfeleléssel azonosítja, amelyek ideális esetben legalább maguk alkalmazandók lennének, anélkül, hogy vitára vagy vitára lenne szükség. Ezen álláspont megszorító jellege a jogi érvelés jellegére vonatkozik.

A jogszerűség tág értelmezése kiterjeszti a releváns anyagok körét olyan általános jogelvekre, mint az egyenlőség, az arányosság és a tisztességes eljárás.

A releváns anyagok körének bővítése a jogi érvelés szélesebb körű áttekintését is magában foglalja, mivel az elvek megértéséhez és alkalmazásához szükségszerűen szükség van ítélethozatalra, és sok esetben a különböző elvek mérlegelésére.

Ezenkívül az európai jogrend egyik legkiemelkedőbb jellemzője, hogy az emberi jogok is törvényes jogok, mind az uniós jog keretében, mind az emberi jogok európai egyezményének tágabb rendszerében. Tágabb értelemben tehát a jogszerűség magában foglalja az emberi jogok tiszteletben tartását is.

Engedjék meg, hogy még egy fontos pontot kiemeljek.

Az uniós keretben nem lehet megérteni és alkalmazni az általános elveket a Bíróság ítélkezési gyakorlatának figyelembevétele nélkül. Az Emberi Jogok Európai Egyezményét sem lehet megérteni és tiszteletben tartani az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatának figyelembevétele nélkül.

A széles körű nézet ezért a jogszerűség értékelése szempontjából releváns anyagként magában foglalja a jogelveket, az emberi jogokat és a két európai bíróság ítélkezési gyakorlatát. Ugyanakkor az értékelés elvégzéséhez gazdag jogi érvelésre van szükség.

Sietve hozzáteszem, hogy a jogszerűség tág értelmezése nem zárja ki olyan egyértelmű szabályok létezését, amelyeket helyesen kell alkalmazni. Ez azonban azt jelenti, hogy az a köztisztviselő, aki úgy véli, hogy egy szöveg mechanikusan alkalmazható, vagy hogy egy igazságtalan, tisztességtelen vagy ésszerűtlen közigazgatási aktus jogszerű, általában félreértette a törvényt.

3 Megfelelő ügyintézés

A köztisztviselő említése elvezet a megfelelő ügyintézéshez, valamint a megfelelő ügyintézés és a jogszerűség közötti kapcsolathoz.

Fennáll annak a veszélye, hogy túlságosan leegyszerűsítek egy összetett témát, a jó közigazgatás két modelljét vázolom fel. Engedjék meg, hogy azonnal rámutatjak arra, hogy a modellek rendkívül vázlatosak és hiányosak, és hogy csak előzetes hozzájárulásként ajánlom fel őket a gondolkodáshoz és a vitához, anélkül, hogy bármilyen módon irányelv szeretnék lenni, nem is beszélve az előíró jellegről.

Mindkét modell elismeri, hogy a közigazgatás olyan döntéseket foglal magában, amelyeket nem határoznak meg teljes mértékben előre meghatározott szabályok. Ha a modellek különböznek, az abban áll, ahogyan a közigazgatási szervek ítéleteit és döntéseit jellemzik.

Az első modellben a közigazgatás folyamata a jog konkrét esetekre történő alkalmazásaként értendő. A közigazgatási ítélet és választás szükségessége a jogszabályok hiányos voltából ered. Főszabály szerint minden esetben csak egy helyes jogi eredmény létezik, és a referenciamutató-kezelő feladata, hogy a szabály konkrét megfogalmazása révén meghatározza és érvényre juttassa ezt az eredményt.

Ez a modell elismeri és védi a közigazgatás azon szabadságát is, hogy politikai döntései során azonosítsa és kövesse a közérdeket. E korlátozott mértékben a modell teret enged az igazgatási mérlegelési jogkörnek (5).

A második modellben a diszkréció fogalma sokkal kiterjedtebb. A mérlegelési jogkört a modern közigazgatás átfogó és szükséges jellemzőjének tekintik, és az ítéleteket és döntéseket – még az egyedi esetekben is – mérlegelési jogkör gyakorlásaként értelmezik. E modell szemszögéből nézve a fő probléma az, hogy megfelelő elszámoltathatósági mechanizmusok révén hogyan biztosítható a mérlegelési jogkör megfelelő és bölcs alkalmazása.

Nagymértékű közelítéssel társítom az első modellt az adminisztratív elmélethez, amely számos kontinentális európai országban befolyásos volt. Még közelebbről, a második modellt az ombudsmanok korábban leírt „második hullámához” társítom, bár a francia ügyet illetően nagy fenntartással, ami külön modellt érdemel. Az ombudsmanok első hullámát képviselő kollégákra bízom annak meghatározását, hogy a két modell közül melyik közelíti a legszorosabban gyakorlatukat és hagyományaikat.

Bár a két modell eltér a közigazgatás jogi kötelezettségeinek terjedelmét illetően, mindkét modell e kötelezettségek tiszteletben tartását a jogállamiság alapvető szempontjának tekinti. Ez azt jelenti, hogy soha nem lehet jó közigazgatás jogellenesen cselekedni.

A két modell egyetért abban is, hogy az igazgatásnak elszámoltathatónak kell lennie. Az első modell szerint azonban az elszámoltathatóság elsősorban jogi természetű, míg a második szerint az elszámoltathatóság nem jogi formáinak is fontos szerepe van.

Elfoglaltam az idejét a két modellel, főként abban a reményben, hogy azok segíthetnek nekünk értelmes párbeszédet folytatni, ahelyett, hogy vagy egymás mellett beszélnénk, vagy arra a következtetésre jutnánk, hogy kiindulási pontjaink annyira különböznek, hogy nem tanulhatunk egymástól.

Két ok a konvergenciára

Hangsúlyozni szeretném azonban azt is, amit oknak látok arra, hogy a két modell legalább egy bizonyos fokú konvergenciájára számítsunk.

Az első ok abból adódik, amit a törvényességről mondtam. Az európai jogrendben az elvekre és az emberi jogokra helyezett hangsúly folyamatosan megerősíti a törvényesség széles látókörét a szűk látókör rovására.

Ez nyilvánvaló következményekkel jár az első modellre nézve, mivel a jog helyes alkalmazásához a vagyonfelügyelőknek a jogszerűség tág értelmezését kell elfogadniuk.

Ez a második modell mérlegelési jogkörére is kihatással van. A mérlegelési jogkör gyakorlása során most figyelembe kell venni az emberi jogokat. Ezenkívül a jogelvek fejlődése miatt egyre nagyobb az esetleges átfedés a mérlegelési jogkör gyakorlásának bírósági felülvizsgálata és az ombudsman munkája között.

A gyakorlatban tehát a két modell a közigazgatás ellenőrzése tekintetében közeledik egymáshoz, a lényegében azonos jogokra és elvekre összpontosítva, függetlenül attól, hogy azokat az ombudsman vagy a bíróságok alkalmazzák. Ezért nem sok értelme van annak, hogy ne ismerjük el jogi minőségüket.

A második ok az, hogy számos európai országban, valamint az uniós intézmények és szervek szintjén erős nyomás nehezedik arra, hogy konkrétan elismerjék, hogy a közigazgatás a polgárok szolgálatában áll.

Az egyének már nem elégednek meg azzal, hogy passzív alanyok legyenek, vagy csak „les administrés”, akik türelmesen várják, hogy a közigazgatás meghatározza a helyes eredményt (6). Állampolgárok, akik megértik mind azt, hogy jogaik vannak, mind azt, hogy a közigazgatás magában foglalja az ellentétes érdekek és a versengő elvek közötti egyensúly megtalálását.

A közbizalom és az elfogadottság elnyeréséhez a kocsmai közigazgatásnak nemcsak tisztelettudónak és udvariasnak kell lennie a polgárokkal szemben, hanem azt is bizonyítania kell, hogy elszámoltatható és reagálóképes. Ez többek között azt jelenti, hogy készen kell állnunk arra, hogy a polgárokkal folytatott valódi és érdemi párbeszéd révén elmagyarázzuk és megindokoljuk magatartását, mind az őket személyesen érintő kérdésekről, mind pedig a közérdek azonosításának és érvényesítésének módjáról.

Egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy az európai polgárok uniós intézményekkel és szervekkel szembeni elvárásainak való megfelelés érdekében olyan szolgáltatási kultúrát kell kialakítani és gondosan ápolni, amelyben az uniós közigazgatás

• nyíltan, tisztességesen, észszerűen, gondosan és következetesen jár el;
• figyelembe veszi és kiegyensúlyozza az összes érintett érdeket;
• elkerüli a szükségtelen késedelmet;
• udvarias és segítőkész, valamint érzékeny az egyéni körülményekre, szükségletekre és preferenciákra;
• elismeri a hibákat, és adott esetben elnézést kér; és
• Célja a teljesítmény folyamatos javítása.

Egy pillanat alatt kifejlesztendő okokból kétlem, hogy a jogszerűségre való kizárólagos összpontosítás, még a jogszerűség tág értelmezése is elegendő lenne az ilyen értelemben vett szolgáltatási kultúra megalapozásához és fenntartásához. A „jogszerűségen túlmutató életnek” is teret kell engedni.

Kollégák, Önöknek kell eldönteniük, hogy szükségét érzik-e a szolgáltatási kultúrának és a „jogszerűségen túli életnek” a felelősségi körükbe tartozó közigazgatási szervek szintjén is. Amennyiben igen, további okunk lenne arra, hogy némi konvergenciát várjunk a két igazgatási modell között.

4 Élet a törvényességen túl

Hadd magyarázzam el most, mit értek a „jogszerűségen túli élet” alatt, és miért gondolom, hogy ez fontos az uniós intézmények és szervek számára, amelyekre most összpontosítani kívánok.

Az uniós jog jelenlegi állása szerint két olyan kulcsfontosságú dokumentum, amelyre európai ombudsmanként munkám során támaszkodom, jogilag nem kötelező erejű.

Ez igaz az Alapjogi Chartára is, amely többek között magában foglalja a megfelelő ügyintézéshez való jogot. Ugyanez igaz a helyes hivatali magatartás európai kódexére is, amelyet az Európai Parlament jóváhagyott, és amelynek alkalmazására felkérte az európai ombudsmant.

A lisszaboni csúcstalálkozón e hét folyamán később folytatott megbeszélések változásokat eredményezhetnek a jövőben. Értelmezésem szerint az elképzelés az, hogy a Charta jogilag kötelező erejűvé válik. Ezen túlmenően a reformszerződés tervezete tartalmaz egy olyan rendelkezést, amely jogalapot biztosíthatna a jövőben egy olyan „európai közigazgatási törvény” elfogadásához, amely valamennyi uniós intézményre és szervre alkalmazandó lenne.

Még ha ezekre a fejleményekre sor is kerülne, két megfontolás arra enged következtetni, hogy a jogszerűségen túlmutató koncepcionális élettér fennmaradása pozitív lenne az európai polgárok számára.

Az első szempont az, hogy a jog és a jogszerűség továbbra is szorosan kapcsolódik a vétkességhez és a szankciókhoz. Ezt nem a jog természetével kapcsolatos fogalmi kérdésként, hanem ombudsmani tapasztalatomon alapuló észrevételként fogalmaztam meg azzal kapcsolatban, hogy sok ügyintéző hogyan tekint a világra. Hozzáteszem, hogy ezt az álláspontot a panaszosok jelentős része is osztja.

Bizonyos esetekben természetesen szükség van a felelősségre vonásra és a szankciókra. A korrupt hivatalnokokat meg kell büntetni. A lusta vagy inkompetens hivatalnokokat fegyelmezni kell. De a szolgálat kultúrája nem a hibáztatás kultúrája. Ha azt mondjuk a köztisztviselőknek, hogy a jó közigazgatás jogi kötelezettség, és hogy a rossz szolgálat illegális, akkor megerősíthetjük a védekező kultúrát.

Egy másik veszély, hogy a megfelelő ügyintézés követelményeit csak jogi kötelezettségként határozzák meg, az, hogy a polgároknak nyújtott szolgáltatás valódi értelme elveszhet az ügyvédek és ügyintézők által jogosan elvárt pontosság és bizonyosság elérése érdekében tett erőfeszítések során. Pontosan mennyi ideig kell felkészülni a telefonra ahhoz, hogy hasznos legyen? Mely pontos kifejezések, szavak és kifejezések minősülnek udvariatlanságnak?

Íme egy igazi példa az aggodalmaim illusztrálására. Van egy európai intézmény, amely rendelkezik a helyes hivatali magatartásra vonatkozó szabályzattal, amely előírja, hogy a levelekre 15 napon belül válaszolni kell. Tapasztalatom szerint az adminisztrátorok ezt komolyan veszik, ahogy kell. A pontos szabály megfelelő és hatékony. Kérdéses, hogy a jogi kötelezettségként való meghatározással hatékonyabbá lehetne-e tenni, de nem ez a véleményem.

A kódex kivételeket ír elő, amelyek közül az egyik az, hogy a levelezést nem kell megválaszolni, ha „ésszerűen helytelennek tekinthető, például azért, mert ismétlődő, visszaélésszerű és/vagy értelmetlen ”. Véleményem szerint erre az elvre ritkán lehet hivatkozni, és ha igen, akkor meggyőző magyarázatra van szükség arra vonatkozóan, hogy miért kell azt alkalmazni a konkrét ügyben. Zavart azonban, hogy bizonyítékot találtam arra, hogy egyes ügyintézők megragadták a „ismétlődő” szót, és megpróbálták az elvet olyan szabállyá alakítani, hogy egy ugyanerről a kérdésről szóló második levelet egyszerűen figyelmen kívül lehet hagyni.

Egy olyan közigazgatási kultúrában, ahol léteznek ilyen attitűdök, a szolgáltatási kultúra törvény általi előmozdítására irányuló kísérlet csak egy szűk és jogi megközelítést erősíthet meg.

Ugyanakkor ösztönözheti azt a tendenciát is, hogy egyes panaszosok panaszukat feljelentésnek tekintik, nem pedig a gyakorlati jogorvoslat vagy a probléma konstruktív megoldásának eszközeként.

A második megfontolás az ombudsmanok munkája és a bíróságok munkája közötti kapcsolatra vonatkozik. Európai ombudsmanként a közösségi bíróságok partnerének tekintem magam a megfelelő ügyintézéssel kapcsolatban, segítve annak biztosítását, hogy a közösségi igazgatás komolyan vegye a jogokat, és megtestesítse a polgárok szolgálatának kultúráját, mind a jog megértése és alkalmazása, mind a mérlegelési jogkör gyakorlása tekintetében.

A bírósági eljárások logikája olyan döntéshez vezet, amelyben a bíróság hitelesen határozza meg a felek törvényes jogait.

Eljárásaim logikája azonban más, és két működési mód közötti rugalmasságot foglal magában. Egyrészt létezik egy vitarendezési mód, amely a problémamegoldásra, a konfliktuscsökkentésre, a kompromisszum lehetőségeire és a mindenki számára előnyös eredményekre összpontosít. Másrészt létezik egy olyan ítélkezési mód, amelyben vagy hivatali visszásságot állapítok meg, vagy azt, hogy nem áll fenn hivatali visszásság. Ezt a módot a Bíróságéhoz hasonló logika szabályozza, amelyben az egyik fél általában győztesnek, a másik pedig vesztesnek tekinti magát.

A két üzemmód közötti megfelelő egyensúly az adott esettől függ, és egyes esetekben előfordulhat, hogy egynél többször kell váltani közöttük.

Véleményem szerint az európai intézményeket arra ösztönözzük, hogy működjenek együtt velem a vitarendezés módjában, mivel tudomásom van arról, hogy a vizsgálatom nem kizárólag arra a kérdésre összpontosít, hogy „mi a felek törvényes joga?” Annak érdekében, hogy ugyanezt formálisabban fogalmazzuk meg, egy olyan közigazgatásnak, amelyet a polgároknak nyújtott szolgáltatás kultúrája jellemez, a panaszt lehetőségnek kell tekintenie a szolgáltatás elvének a gyakorlatba való átültetésére. A panasz kielégítő rendezése érdekében az ombudsmannal való együttműködésre való hajlandóság az ezen elv melletti elkötelezettség fontos kifejeződése.

Ha nem létezne a törvényességen túli élet, az intézményeket és a panaszosokat egyaránt arra ösztönöznék, hogy vizsgálatomat ne tekintsék egy mindenki számára előnyös megoldás lehetőségének, hanem egy olyan bírósági eljárás helyettesítőjének vagy akár próbájának, amelyben az egyetlen releváns kérdés a következő lenne: „jogszerűen viselkedett-e az intézmény?” Egy ilyen eredmény véleményem szerint jelentősen csökkentené az európai ombudsman hozzájárulását az európai intézmények és az európai polgárok közötti kapcsolatok javításához.

Ismételten hangsúlyozni kívánom azonban, hogy a kollégák feladata annak meghatározása, hogy a felelősségi körükbe tartozó közigazgatások meglévő kultúrái és saját eljárásaik jellemzői arra késztetik-e őket, hogy megosszák elemzésemet a jogszerűségre való kizárólagos összpontosítás kockázatairól és a „jogszerűségen túli élet” kapcsolódó előnyeiről.

5 Következtetések

Barátaim és kollégáim, engedjék meg, hogy megjegyzéseimet azzal zárjam, hogy hangsúlyozom: a sikeres ombudsmani tisztség többek között azt jelenti, hogy az intézményt körültekintően hozzá kell igazítani ahhoz az alkotmányos, jogi és közigazgatási kultúrához, amelyben működik. A rugalmasság és a sokszínűség az erősségek.

Ezért van mozgástér és szükség is arra, hogy a különböző országok ombudsmanjai eltérő értelmezéseket alkalmazzanak a jogszerűség és a megfelelő ügyintézés közötti kapcsolatról.

Meggyőződésem azonban, hogy az általam korábban leírt három hullám mindegyike sajátos és tartós hozzájárulást nyújtott az ombudsmani tisztség gyakorlásához; és hogy továbbra is közeledni fognak egymáshoz, mivel a jogállamiság, az emberi jogok és a közigazgatásban a szolgáltatási kultúra olyan értékeket és törekvéseket képviselnek, amelyeket mindannyian osztunk.

Köszönöm a figyelmet.

---

(1) Lásd Bengt Wieslander, The Parliamentary Ombudsman in Sweden, The Bank of Sweden Tercentenary Foundation, 1994.

(2) Hans Gammeltoft-Hansen, „Trends leading to the establishment of a European Ombudsman”, in: P. Nikiforos Diamandouros (szerk.), The European Ombudsman: Eredet, letelepedés, fejlődés (Luxemburg: Az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatala: 2005) 13-26. o., 17-18. o.

(3) 1975-ben hozták létre a portugál ombudsmant (º212/75. sz. törvényerejű rendelet, április 21.), amelyet később belefoglaltak az 1976. évi portugál alkotmányba (23. cikk). Az 1978-as spanyol alkotmány rendelkezett az ombudsmani hivatalról (54. cikk), és az első ombudsmant 1982-ben nevezték ki. Görögországban az ombudsmant 1997-ben hozták létre (a 2477/97. sz. törvény 1. cikke – lásd jelenleg a 3094/2003. sz. törvényt), majd ezt követően a 2001. évi görög alkotmány 103. cikkének (9) bekezdése tartalmazza. Az első görög ombudsman 1998-ban lépett hivatalba.

(4) Ez alól kivételt képez a lengyel ombudsman, akit 1987-ben, röviddel a kommunizmus bukása előtt hoztak létre.

(5) A mérlegelési jogkör nemzeti fogalmainak felméréséhez lásd: Jürgen Schwarze, European Administrative Law, Revised 1st Edition (Hivatalos Kiadványok Hivatala, Sweet és Maxwell: (2006) 261-295. o.

(6) Lásd általában: Jocelyne Bourgon, „Responsive, responsible and respect government: towards a New Public Administration theory (Az új közigazgatási elmélet felé), International Review of Administrative Sciences, 73. kötet, 1. szám (2007) 7-26.