Hölgyeim és uraim, barátaim és kollégáim!

Szeretném megköszönni Dánia parlamenti ombudsmanjának, Hans Gammeltoft-Hansennek és az Európa Tanács emberi jogi biztosának, Alvaro Gil-Roblesnek, hogy lehetőséget adtak arra, hogy bemutassam Önöknek az ombudsman jövőbeli Európában betöltött szerepével és az ombudsmanok jövőbeli Európában betöltött megbízatásával kapcsolatos gondolataimat.

Az európai ombudsmanok és az Európa Tanács emberi jogi biztosának 9. kerekasztal-ülése különösen alkalmas erre az előadásra. Mint mindannyian tudják, Svédország 1809-ben hozta létre a világ első parlamenti ombudsmanját, Finnország pedig 1919-ben követte ezt a példát. 1955-ben a II. világháború utáni, a demokráciával, az emberi jogokkal és az állam társadalmi szerepével kapcsolatos növekvő aggodalmak által meghatározott történelmi pillanat támogatásával Dánia létrehozta a parlamentáris ombudsmanság nemzetközileg emulált modelljét. Ebben az értelemben a dán ombudsman 50. évfordulója nemcsak Dánia számára fontos évforduló, hanem a világ minden tájáról érkező ombudsmanok számára is, akik számára a modern ombudsmani intézmény dán modellje inspirációt jelentett.

A dán modell sikerét gyakran a könnyen azonosítható alapvető jellemzők és a nagyon jelentős rugalmasság vonzó kombinációjának tulajdonították, amely lehetővé teszi számára, hogy alkalmazkodjon ahhoz a jogi, politikai és intézményi környezethez, amelybe beillesztették. Ez a siker azzal a ténnyel függ össze, hogy a megjelenésének kezdetben kedvező feltételek Európa számos országára átterjedtek. Jelenleg több mint 100 ország – köztük egy kivételével az összes uniós tagállam – rendelkezik parlamenti ombudsmannal vagy hasonló intézménnyel, és számos országban, köztük hat uniós tagállamban regionális ombudsmanok működnek.

A demokráciába való közelmúltbeli átmenetek Közép- és Kelet-Európában a parlamenti ombudsmani intézmények számának ugrásszerű növekedéséhez vezettek. E régió valamennyi új uniós tagállama rendelkezik ilyen intézménnyel, és az uniós tagjelölt országok – köztük Törökország – vagy ombudsmant kívánnak létrehozni, vagy már létrehoztak ilyen intézményt.

Ahhoz, hogy az európai ombudsmani tisztségek jövőjével kapcsolatban képzett előrejelzéseket készíthessünk, röviden meg kell vizsgálnunk, hogy mit jelent jelenleg az "európai ombudsmani tisztség" - ha valóban érdemes ezt a kifejezést használni -, és hogyan fejlődött az elmúlt években.

Ennek részletes elemzése itt nyilvánvalóan nem lehetséges. Az általam javasolt egyszerű módszer, hogy legalább indikatív áttekintést kapjunk, az a kérdés, hogy az ombudsmani modell prototípusának alapvető jellemzői ma milyen mértékben felismerhetők az európai ombudsmani intézményekben.

Biztos vagyok benne, hogy mindannyian ismerik az ombudsmani tisztség alapvető jellemzőit, mindazonáltal röviden megpróbálom összefoglalni azokat e prezentáció céljából. Megértésem szerint a legfontosabb jellemzők a következők:

• az iroda személyes dimenziója, amely egy nyilvánosan elismert tisztségviselő köré épül;
• munkájának függetlensége;
• ingyenes és könnyű hozzáférés a polgárok számára;
• elsődlegesen a panaszok kezelésére kell összpontosítani (azaz annak reaktív módjára);
• proaktív eszközök alkalmazása a célok elérése érdekében;
• a jogi szabályokat és elveket magában foglaló felülvizsgálati funkció; a megfelelő ügyintézés elvei; valamint az alapvető és emberi jogok;
• általános felhatalmazás a közigazgatás teljes hatókörének felügyeletére (de ritkán terjed ki a bíróságokra is); és
• a kötelező erejű határozatok meghozatalára vonatkozó hatáskör hiánya; és ehelyett határozottan előnyben részesítik a meggyőzés, az erkölcsi tekintély és bizonyos esetekben annak a kormánynak vagy közgyűlésnek a tekintélye révén végzett munkát, amely az ombudsmant kinevezi.

Az összes uniós tagállamban, valamint az uniós tagjelölt országokban tett látogatásaim azt az erős benyomást keltették bennem, hogy az európai ombudsmanok igen jelentős mértékben közösek ezekben az alapvető jellemzőkben. Jelentős eltérések léteznek, de a legtöbb esetben ezek az ombudsman működésének sajátos körülményeinek vagy a prototípus-modell továbbfejlesztésére irányuló kísérleteknek tulajdoníthatók.

Megdöbbentett az is, hogy sok országban milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak az intézménynek. Az elmúlt 10-15 évben Európában létrehozott új ombudsmani intézmények fényében úgy vélem, nyugodtan mondhatjuk, hogy a parlamenti ombudsman hivatalát továbbra is az egyének védelmének központi és hatékony forrásaként ismerik el a közigazgatással való kapcsolatukban.

Ezt jól szemlélteti az a tény, hogy az új közép- és kelet-európai demokráciák ombudsmanjait szinte valamennyien megbízták az emberi jogok előmozdításával. Az emberi jogokkal kapcsolatos kérdések érzékenységét ezekben az országokban nem lehet túlbecsülni. Ombudsmanaiknak ezért nemcsak az a fontos konkrét feladatuk, hogy egyedi esetekben biztosítsák az emberi jogok tiszteletben tartását, hanem általános felelősségük is, hogy hozzájáruljanak a kormányba vetett bizalom helyreállításához, valamint a civil társadalom támogatásához és szerepvállalásához.

E rövid bevezető megjegyzések általános következtetése tehát az, hogy teljesen érthető az "európai ombudsmani hivatalról" beszélni. Ezért nagy örömömre szolgált az a döntés, hogy az Európai Unió alkotmányszerződésének tervezetébe belefoglalták az ombudsmani tisztségre való hivatkozást. Az Alkotmány 1. része mind a polgárságról és az alapvető jogokról szóló cím I-10. cikkében, mind az Unió demokratikus életéről szóló cím I-49. cikkében megemlíti az európai ombudsmant. Az ombudsmani tisztséget ezért az Unió emberi és alapvető jogokkal kapcsolatos kötelezettségvállalásai, valamint demokratikus kötelezettségvállalásai és törekvései közötti alapvető kapcsolatként ismerik el.

Annak érdekében, hogy foglalkozzam azzal a kérdéssel, hogyan alakulhat az európai ombudsmani hivatal a jövőben, úgy döntöttem, hogy a mai beszédemben két témára összpontosítok: az ombudsmani tisztség proaktív jellege, valamint az, hogy az ombudsmanok hogyan érhetnek el eredményeket más intézményekkel és szervekkel való partnerségek révén.

Az ombudsmanok proaktív munkája mind az ombudsmani intézmények felülvizsgálati funkciójában, mind az ombudsmanok működésében megnyilvánul.

Ami az ombudsmanok felülvizsgálatának lényegét illeti, különösen szeretném kiemelni a megfelelő ügyintézés nyílt végű elveinek gyakori alkalmazását. Ezek az elvek általában lehetővé teszik az ombudsman számára, hogy rugalmasabban és előretekintőbb módon értékelje a kérdéseket, mint például a bíróságok. Ahogy elődöm, az első európai ombudsman, Jacob Söderman az 1997-es éves jelentésében kijelentette: "...a hivatali visszásság kifejezés nyitott jellege az egyik olyan dolog, amely megkülönbözteti az ombudsman szerepét a bíró szerepétől." Valójában a megfelelő ügyintézés ilyen nyitott elveinek alkalmazása még az elismert jogi szabályok és elvek kidolgozását és alkalmazását is befolyásolhatja.

Tisztában vagyok azzal, hogy a dán tapasztalatok kiváló példái annak, hogy egy ombudsman hogyan tud proaktívan hozzájárulni a jogi szabályok kidolgozásához. Még arról is tájékoztattak, hogy az 1985. évi dán közigazgatási törvényben foglalt számos jogi szabály lényegében kodifikált szabály, amelyet a dán ombudsman határozataiban és ajánlásaiban fogalmaztak meg.

E tekintetben szeretnék emlékeztetni a korábbi dán ombudsman, Lars Nordskov Nielsen néhai professzor által a dán ombudsman 40. évfordulója alkalmából feltett kérdésre, amely tíz évvel később is aktuális. Nielsen professzor azt a kérdést tette fel, hogy „a közigazgatási törvény képezze-e az ombudsman arra vonatkozó értékelésének kizárólagos alapját, hogy egy ügyet helyesen kezeltek-e”.

Ugyanezt a kérdést fel lehetne tenni ma általánosabban Európa számára is, ahol az elmúlt években igen figyelemreméltó tendenciát tapasztaltunk arra, hogy a megfelelő ügyintézésre vonatkozó szabályokat tartalmazó - akár kötelező, akár nem kötelező erejű - írott eszközöket hozzunk létre. Ennek csúcspontja vitathatatlanul a megfelelő ügyintézéshez való jog bevezetése volt az Európai Unió Alapjogi Chartájába (41. cikk).

A megfelelő ügyintézés elveinek írásbeli eszközökben történő tisztázására és megerősítésére irányuló ilyen erőfeszítések csak a polgárok számára lehetnek hasznosak. Az ombudsmanok számára azonban felmerül a kérdés, hogy olyan szakaszba lépünk-e, amelyben megelégedünk azzal, hogy pusztán felügyeljük a jó közigazgatás már megfogalmazott jogi szabályainak helyes végrehajtását, vagy továbbra is a jó közigazgatás széles körű és rugalmas fogalmát alkalmazzuk, amely képes hozzájárulni az igazgatási magatartás folyamatos javításához.

A néhai Nielsen professzor határozottan kiállt amellett, hogy a felülvizsgálat rugalmas alapjaként meg kell őrizni a megfelelő ügyintézés elvét, és a magam részéről minden bizonnyal követem ezt a tanácsot napi gyakorlatomban európai ombudsmanként. Az a benyomásom, hogy ezt a megközelítést a nemzeti ombudsmanok is alkalmazzák Európa-szerte, akik többnyire úgy tűnik, hogy elkerülik a jogi felülvizsgálat modelljét. Az Európai Bíróság Elsőfokú Bíróságának közelmúltbeli luxembourgi határozatai is bátorítottak, amelyekben a Bíróság - amely maga is a "megbízható" vagy "jó" igazgatás fogalmát alkalmazza - felismerte a "jó igazgatás" ombudsmanok által alkalmazott rugalmas elve fenntartásának fontosságát.

Személy szerint üdvözlöm ezt, különös tekintettel arra, hogy az ombudsmanok összekötő kapocsként működnek a legmagasabb szintű és legalapvetőbb elvek - mint például az emberi méltóság és a törvény előtti egyenlőség - és a polgárokkal szembeni mindennapi adminisztratív magatartás talán prózai, de mégis döntő fontosságú normái (levelekre való válaszadás, udvariasság, szolgálatkészség stb.) között. Ez a kombináció valóban megkülönbözteti az ombudsmant az elmúlt években létrehozott számos szakosodott szervtől (adatvédelmi felügyelők és csalás elleni hivatalok, hogy csak két példát említsünk).

Így nemcsak elvárásom, hanem reményem is az, hogy a jövőbeli Európában az ombudsmani tisztség fontos szerepe az lesz, hogy hozzájáruljon a jó közigazgatás rugalmas elvein alapuló közigazgatási kultúrák fejlesztéséhez, és képes legyen növelni a közigazgatás azon képességét, hogy betartsa a bevált gyakorlatokat és magas színvonalú szolgáltatásokat nyújtson a felhasználók számára.

Ami az ombudsmanok munkamódszereit illeti, köztudott, hogy a legtöbb ombudsman a panaszok kezeléséért viselt fő felelőssége mellett hivatalos proaktív vizsgálati hatáskörrel is rendelkezik. Ezek közé tartozik az ellenőrzések lefolytatásának hatásköre és az úgynevezett saját kezdeményezésű vizsgálatok kezdeményezésének hatásköre. Ezen túlmenően a legtöbb ombudsmannak jogában áll módosításokat javasolni a jogszabályokhoz és a közigazgatási gyakorlatokhoz. A formális proaktív hatáskörök mellett az ombudsmanok természetesen fontos szerepet játszanak abban is, hogy iránymutatást nyújtsanak a köztisztviselőknek arról, hogy ők maguk és a közigazgatások, amelyekben szolgálnak, hogyan javíthatják folyamatosan az egyénekkel fenntartott kapcsolataikat. Ez az, amit néha az ombudsman "oktatási" szerepének neveznek.

Az európai nemzeti szintű kollégák látogatása során az a benyomásom, hogy ezeket a proaktív hatásköröket nagyon széles körben használják az újabb ombudsmani intézményekben, és egyre inkább alkalmazzák a régebbi intézmények is. Tudatában vagyok annak, hogy a dán ombudsman hivatalára vonatkozó végrehajtási törvények 1996-os módosítása kifejezett hatáskört vezetett be saját kezdeményezésű vizsgálatok lefolytatására, amely gyakorlat már 1988-ban megkezdődött.

E tekintetben különösen fontosak a legitimitással kapcsolatos kérdések, amelyeket – némileg elkerülhetetlenül – az ombudsmanok által egyre gyakrabban alkalmazott proaktív munkamódszerek alkalmazása vet fel. Az első szempont arra vonatkozik, hogy a köztisztviselők hogyan vélekednek arról, hogy az ombudsman hogyan használja proaktív hatásköreit. A panaszkezeléssel ellentétben - ahol az ombudsman egyszerűen csak reagál az egyén jogainak gyakorlására - a proaktív munkamódszerek alkalmazása elkerülhetetlenül magában hordozza annak kockázatát, hogy a tisztviselők elgondolkodhatnak azon, hogy az ombudsman intézkedései valóban szükségesek és indokoltak-e. Véleményem szerint a közigazgatási szerveknek az ombudsmanok ilyen proaktív tevékenységeire adott egyre pozitívabb válasza nemcsak arra utal, hogy a tényleges kezdeményezéseket jól érzékelik, hanem arra is, hogy az ombudsmanok széles körű proaktív szerepét általában természetesnek és jogszerűnek tekintik.

A második szempont az általános ajánlásokra vonatkozik, azaz azokra az ajánlásokra, amelyek rendszerszintű kérdésekkel foglalkoznak, nem pedig az egyénekre vonatkozó konkrét közigazgatási határozatokra. A klasszikus megközelítésben alapvető fontosságú az ombudsman általános ajánlásainak való megfelelés, amely megközelíti a 100%-ot. Ezen álláspont mögött az aggodalom húzódik meg, hogy ha az adminisztráció elkezdi elutasítani az ombudsman ajánlásait, az intézmény hatósága helyrehozhatatlan kárt szenvedhet.

A jelenlegi fejlemények arra utalnak, hogy az általános ajánlások tekintetében kockázatorientáltabb reformmegközelítés tűnik kialakulóban lévőnek. Ennek az az oka, hogy az ombudsmannak a folyamatos reform katalizátoraként betöltött szerepe csökkenti a közel 100%-os megfelelési arány relevanciáját. Valójában vannak olyanok, akik azt állítják, hogy az olyan ombudsmant, akinek ajánlásait mindig elfogadják, valószínűleg ombudsmannak tekintik, aki túlzottan aggódik annak biztosításáért, hogy ajánlásai az adminisztráció által elfogadott kereteken belül maradjanak.

Az a benyomásom, hogy sok nemzeti ombudsman, különösen a közelmúltban létrehozottak, a kockázatorientált megközelítés irányába haladnak. Lehetséges tehát, hogy az európai ombudsmanság egyik érdekes fejleménye az olyan ombudsmani modellek megjelenése, amelyeket az jellemez, hogy nagyobb hajlandóságot mutatnak arra, hogy nagyobb kockázatot építsenek ki a rendszerszintű hivatali visszásságokkal kapcsolatos kérdések kezelésére irányuló általános ajánlásokkal kapcsolatos döntések kalkulusában.

Ezek az észrevételek, hangsúlyozom, csak általános ajánlásokra vonatkoznak - az egyedi panaszokkal és követelésekkel kapcsolatos ügyekben tett ajánlások tekintetében továbbra is az az álláspont, hogy ezeket az ajánlásokat általában mindig be kell tartani.

Azt állítani, hogy az ombudsmanok nem egyedül dolgoznak, hogy intézményi partnereiktől függenek, és hogy jó és konstruktív kapcsolatokat kell fenntartani és fejleszteni ezekkel a partnerekkel, talán nyilvánvaló.

Ennek ellenére az ilyen partnerségek kiterjedése és jellege az egyik olyan terület, ahol különösen jelentős eltérések vannak az európai ombudsmani intézmények között. Ezért röviden megpróbálom azonosítani a kulcsfontosságú kérdéseket, és egy-két szerény célt ajánlani a jövőre nézve.

A bíróságok természetesen a jogállamiság tiszteletben tartását biztosító alapvető jogorvoslati mechanizmust alkotják. Amennyiben léteznek ombudsmanok, a polgárok a bírósághoz fordulás alternatívájaként választhatják a bíróságon kívüli ombudsmani jogorvoslatot. A bíróságok és az ombudsmanok azonban számos közvetlen és közvetett módon kapcsolódnak vagy kapcsolódhatnak egymáshoz.

A bíróságok és az ombudsmanok közötti fontos közvetett kapcsolat a határozatok kölcsönös alkalmazása. Ez azt jelenti, hogy az ombudsmanok a bíróságok ítélkezési gyakorlatát alkalmazzák, és a bíróságok az ombudsman jelentéseihez fordulhatnak, hogy inspirációt kapjanak a jogértelmezésükhöz. Rendkívül nehéz megjósolni, hogy ez a közvetett csere kialakul-e a jövőbeli Európában. A legtöbb, amit mondhatunk, hogy az ebbe az irányba történő fejlődés valószínű eshetőségnek tűnik, tekintettel arra, hogy a megfelelő ügyintézés elveit egyre inkább írásbeli eszközökké formalizálták.

Ezt a fejleményt valójában a közvetlen kapcsolattal kapcsolatos pozitív tapasztalatok is alátámaszthatják, amelyek néhány, bár csak néhány európai országban találhatók. Spanyolországban, Portugáliában és Lengyelországban például az ombudsman hatáskörrel rendelkezik arra, hogy a jogszabályok érvényességével kapcsolatos kérdéseket alkotmánybíróság elé terjessze. Az ezekben az országokban dolgozó kollégáimtól tudom, hogy ez a hatáskör rendkívül hasznos, és növeli általános munkájuk hatékonyságát. Ez a hatalom természetesen nagy gondosságot és ügyességet igényel, hogy elkerüljük a politikai vitákban való részvétel látszatát.

Az a benyomásom, hogy az európai ombudsmani tisztség - ha úgy tetszik - olyan érettségi szintet ért el, amely indokolttá teszi az ombudsmanok bírósághoz való hozzáférése kérdésének felülvizsgálatát. Ha a közvetlen hozzáférés ilyen rendszerébe megfelelő biztosítékokat építenek be - például lehetővé teszik a bíróságok számára, hogy elutasítsák az ombudsman tolmácsolás iránti kérelmét -, a bíróságokhoz való hozzáférés a legtöbb európai joghatóságon belül elfogadható és hasznos is lehet.

Ami az ombudsmanok kormányokkal és parlamentekkel való kapcsolatát illeti, csak a jogalkotás kérdését érintem. A proaktív munkamódszerekre, például a saját kezdeményezésű vizsgálatokra való fokozott összpontosítás tendenciájával kapcsolatos korábbi megjegyzéseimmel összhangban elképzelhető az ombudsmanok és kormányaik és/vagy parlamentjeik közötti fokozott párbeszéd lehetősége az ombudsman széles körű aggályaival kapcsolatos jogszabályok kidolgozása és megvitatása során. Tisztában vagyok azzal, hogy például a svéd ombudsmannal rendszeresen konzultálnak a vonatkozó jogszabályokról, és hogy az észt ombudsmannak joga van felszólalni a parlamentben és a kormány ülésein, amikor jogalkotási javaslatokat vitatnak meg.

Egyes országokban az ilyen gyakorlatot úgy is lehet tekinteni, hogy az túl szoros részvételt jelent a politikai folyamatban és az azzal gyakran együtt járó esetleges vitákban. Másrészt az a benyomásom, hogy az ombudsmanokat egyre inkább rendkívül releváns információforrásnak tekintik a jogszabályok végrehajtása során. Az Európai Bizottság például számos alkalommal felhasználta az uniós tagjelölt országok ombudsmanjainak jelentéseit arra, hogy információkat szerezzen a jogokkal kapcsolatos jogszabályok végrehajtásának állásáról.

Ezért előfordulhat, hogy az ombudsmanoknak a jogszabályok végrehajtásával kapcsolatos halmozott ismereteit és tapasztalatait egyre inkább figyelembe veszik a jogszabályok megszövegezésének szintjén.

A végső tárgyalópartnereket, akiket szeretnék megemlíteni, valóban jobb kollégáknak nevezni. Ők az európai, nemzeti, regionális és helyi szintű ombudsmanok családja, akiknek együttműködését jól példázzák az e heti koppenhágai események. Amint azt a legtöbben tudják, az európai ombudsmanok rendszeresen találkoztak az európai ombudsman által szervezett szemináriumokon és az Európa Tanács által szervezett kerekasztal-megbeszéléseken, hogy megvitassák a közös érdekű kérdéseket.

Az ombudsmanok európai hálózata, amelyet elődöm, Jacob Söderman hozott létre, ma 29 országban közel 90 irodából áll, és napi szinten együttműködik az ügyek kezelésében, valamint a tapasztalatok és a bevált gyakorlatok folyamatos megosztásában szemináriumok és találkozók, féléves hírlevél, elektronikus vitafórum és elektronikus napi hírszolgáltatás révén. Az ilyen együttműködés intenzitása a jövőben tovább fog nőni mind földrajzi szinten, ahogy az EU növekszik, mind pedig érdemi szinten, mivel az uniós jog nemzeti szintű végrehajtása egyre fontosabb területté válik a nemzeti ombudsmanok számára. Az európai, nemzeti, regionális és helyi szintű ombudsmanok közötti jövőbeli együttműködés egyre inkább közös vizsgálatok, közös információ- és tanácsadási csatornák létrehozása, valamint az információk és a bevált gyakorlatok megosztására szolgáló új módszerek kidolgozása formájában valósulhat meg.

A jövőbeli Európa ombudsmanságával kapcsolatos e gondolatok lezárásakor fontos, hogy ismét emlékeztessük magunkat a mindannyiunkat érintő két nagy eredményre: egyrészt az ombudsmani tisztség egyértelmű elismerése az európai alkotmányban, másrészt a megfelelő ügyintézéshez való jogot tartalmazó Alapjogi Charta beépítése az alkotmányba. Tisztelettel adózom elődöm, Jacob Söderman fáradhatatlan erőfeszítései előtt, amellyel hozzájárult e két fontos siker eléréséhez.

Az a tény, hogy az európai politikai döntéshozók úgy döntöttek, hogy ilyen jelentős mértékben megerősítik az ombudsmani tisztséget, nem pusztán a jövőre vonatkozó közös elképzelésen alapul. Válasz arra is, hogy az európai ombudsmanok az elmúlt évtizedekben a jogállamiság és a megfelelő ügyintézés hatékony előmozdítása révén igen nagy hitelességet tulajdonítottak az ombudsmani tisztség koncepciójának.

Véleményem szerint az a tény, hogy most az európai jogi és politikai hagyomány részeként utalhatunk az ombudsmani tisztségre, azt is jelenti, hogy erőfeszítéseket kell tenni annak biztosítására, hogy a polgárok jogai ugyanolyan jól védve legyenek, függetlenül attól, hogy melyik ombudsmanhoz fordulnak. Az biztos, hogy az ombudsmanok továbbra is különböző munkamódszereket fognak alkalmazni, és egyéni hivatalaikat körültekintően hozzáigazítják saját politikai-intézményi környezetükhöz és kultúrájukhoz. A polgárokat megillető jogok szintjének azonban mindenütt azonosnak kell lennie. Ennek biztosítása egyértelműen nemcsak maguknak az ombudsmanoknak a feladata, hanem folyamatos párbeszédet igényel a jogalkotókkal, akiknek végső soron biztosítaniuk kell az ombudsmanok számára az e cél eléréséhez szükséges jogi hatásköröket és erőforrásokat.

A magam részéről várakozással tekintek az ombudsmani kollégáimmal Európa-szerte folytatott együttműködésem intenzívebbé tétele elé, hogy mindannyian segíthessünk abban, hogy a jogok minden polgár számára élő valósággá váljanak.

Köszönjük a figyelmet!