Bevezetés

1. 1995 júliusában az Európai Parlament megválasztott az első európai ombudsmannak, és ugyanezen év szeptemberében ünnepélyes kötelezettségvállalást tettem a Bíróság előtt arra vonatkozóan, hogy feladataimat teljes mértékben függetlenül és pártatlanul látom el. Kicsit több, mint egy éve vagyok hivatalban.

A mai előadásom alapvetően három részből áll. Először is kifejtem Önnek az európai ombudsman álláspontját az alapító szerződések által az európai polgárokra ruházott jogok jogi védelmének rendszerében. Ezt követően megosztom Önökkel az elmúlt év során szerzett tapasztalataimat, végezetül pedig az európai polgárság jövőjéről és az európai ombudsman álláspontjáról fogok nyilatkozni.

Az ombudsman a jogvédelmi rendszerben

2. A közösségi jog által a magánszemélyeknek biztosított jogok jogi védelmét elsősorban a Bíróság, az Elsőfokú Bíróság és a nemzeti bíróságok biztosítják. Az Európai Közösséget létrehozó szerződés 173. cikke csak azzal a nehéz feltétellel teszi lehetővé a magánszemélyek számára, hogy keresetet indítsanak a közösségi intézmények által elfogadott jogi aktusokkal szemben, az általános hatályú jogi aktusok tekintetében azonban, hogy a felperest a megtámadott jogi aktusnak „közvetlenül és személyében” kell érintenie. Amennyiben az ilyen jogi aktusok végrehajtása a közösségi intézmények hatáskörébe tartozik, a magánszemély rendszerint a két luxemburgi közösségi bíróság előtt megtámadhatja a végrehajtható jogi aktust, és az ilyen kereset keretében hivatkozhat az általános hatályú jogi aktus alkalmazhatatlanságára. Amennyiben a nemzeti hatóságok feladata az általános hatályú jogi aktusok végrehajtása - és szeretném hangsúlyozni, hogy a közösségi jogszabályok többségét a nemzeti hatóságok kezelik -, a , a nemzeti bíróságok előtt megtámadhatja azokat az intézkedéseket, amelyekkel a nemzeti hatóságok végrehajtják a közösségi jogszabályokat, és az ilyen kereset keretében megállapíthatja, hogy a nemzeti végrehajtási intézkedés alapjául szolgáló általános hatályú közösségi jogi aktus jogellenes. E kérdés elbírálása során a nemzeti bíróság a Római Szerződés 177. cikkében előírt eljárást alkalmazhatja arra, hogy előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesszen a Bíróság elé.

2.1. Ha a magánszemély úgy ítéli meg, hogy valamely tagállam megsértette a közösségi jogból eredő jogait, főszabály szerint a nemzeti bíróságokhoz vagy adott esetben a nemzeti ombudsmanhoz is fordulhat. Az egyén úgy is tekintheti, hogy érdekei biztosítva vannak azáltal, hogy panaszt nyújt be az Európai Bizottsághoz, amely a Szerződés 155. cikke értelmében köteles biztosítani a közösségi jog alkalmazását; a panaszok benyújtásának megkönnyítése érdekében a Bizottság formanyomtatványt tett közzé a Hivatalos Lapban (HL 1989. C 26., 6. o.). A magánszemélyek panaszai valóban a Bizottság legfontosabb forrásai a tagállamok meg nem feleléseinek feltárásához. Az ilyen panasz végső soron ahhoz vezethet, hogy a Bizottság úgy dönt, hogy a 169. cikk alapján keresetet indít az érintett tagállammal szemben. Vitatják azt a kérdést, hogy a Bizottság köteles-e foglalkozni a benyújtott panasszal; a Bíróság ítélkezési gyakorlatából azonban az következik, hogy magánszemély nem indíthat keresetet a Bizottság ellen azon az alapon, hogy a Bizottság nem követett el tagállami kötelezettségszegést (lásd többek között a C-87/89. sz. Sonito-ügyben 1990. július 11-én hozott ítéletet [EBHT 1990., I-1981. o.]). A Bizottság általában tájékoztatja a panaszosokat arról, hogy először is a nemzeti bíróságok feladata annak biztosítása, hogy a nemzeti hatóságok a közösségi jogszabályokat alkalmazzák, feltéve hogy a szóban forgó rendelkezések közvetlenül és azonnal alkalmazandók, és adott esetben az érintett tagállamot kötelezni kell azon kár megtérítésére, amelyet a magánszemély a szóban forgó közösségi rendelkezések megsértése miatt szenvedett el.

2.2. Ha az egyén úgy ítéli meg, hogy jogait megsértették, úgy is dönthet, hogy petíciót nyújt be az Európai Parlamenthez. A Maastrichti Szerződésig a petíciók Európai Parlamenthez történő benyújtásának jogáról csak a Parlament eljárási szabályzata rendelkezett. Ezt a jogot a Maastrichti Szerződés hivatalosan elismerte, és jelenleg a Római Szerződés 8D. és 138D. cikke rendelkezik róla, ezért az európai polgárság fogalmának szerves részét képezi. A petíciókkal a Parlament egyik állandó parlamenti bizottsága foglalkozik, amely nagyon gyakran kéri az Európai Bizottságot, hogy vizsgálja ki az ügyet. Abban az esetben, ha egy tagállam nem tesz eleget a követelményeknek, az egyénnek érdeke fűződhet ahhoz, hogy az ügyet közvetlenül az Európai Bizottság helyett a Parlament elé terjessze, mivel a Parlament nyomást gyakorolhat a Bizottságra annak érdekében, hogy az az érintett tagállammal szemben eljárjon az ügyben.

2.3. Végül elérkeztünk az európai ombudsman tisztségéhez, amelyet szintén a Maastrichti Szerződés hozott létre az európai polgárság fogalmának részeként. A Római Szerződésbe beillesztették a 8d. és 138e. cikket, amelyek szerint minden uniós polgárnak joga van az ombudsmanhoz fordulni a közösségi szervek és intézmények tevékenysége során felmerülő hivatali visszásságok esetén, kivéve a Bíróságot és az Elsőfokú Bíróságot igazságszolgáltatási feladataik ellátása során.

Látjuk tehát, hogy az ombudsmannak a közösségi jog helyes alkalmazásának ellenőrzésében betöltött szerepe súlyosan korlátozott abban az értelemben, hogy a nemzeti hatóságok által végzett alkalmazást kizárták a hatáskörből. Megismétlem, hogy a legtöbb közösségi jogszabályt a nemzeti hatóságok kezelik. Az ezzel az igazgatással kapcsolatos ellenőrzést ezért nemzeti szinten az illetékes szervnek, például a nemzeti ombudsmannak kell gyakorolnia, ami rávilágít arra, hogy valamiféle együttműködésre van szükség az európai ombudsman és nemzeti partnerei között; Ez egy olyan téma, amelyre később visszatérek ebben a cikkben.

Az elmúlt évben végzett munka

3. Az európai ombudsman hatáskörének e korlátozása, amelyre az imént utaltunk, nagymértékben megmagyarázza a beérkezett elfogadhatatlan panaszok nagy számát. Úgy tűnik, hogy sok polgár nem érzékelte a korlátozást, és ezért az európai ombudsmanhoz fordul, amikor a nemzeti közigazgatás kezében közösségi problémával szembesül. E helyzet orvoslása érdekében én és hivatalom jelentős erőfeszítéseket tettünk annak érdekében, hogy tájékoztassuk a nyilvánosságot az új intézményről és annak hatásköréről.

3.1. Eddig mintegy 1000 panasz érkezett, amelyek közül mintegy 700-at kezeltek. Ebből a 700-ból mintegy 150-et küldtek el egy közösségi intézménynek, hogy döntsön a panasz tárgyában, és szinte mind a 150 az Európai Bizottságot érinti, ami aligha meglepő, mivel a Bizottság az a közösségi intézmény, amely főként olyan döntéseket hoz, amelyek közvetlen hatással vannak a polgárokra. Ez év szeptemberének végéig 27 ügy zárult le; 11 esetben sikerült egyezségre jutni az érintett intézmény és a panaszos között, és csak 1 esetben tartottam helyénvalónak, hogy kritikai észrevételt tegyek az intézménnyel kapcsolatban. Ez a helyzet nagyrészt annak tudható be, hogy az Európai Bizottság nagyon pozitív hozzáállást fogadott el. Annak oka, hogy az adatkezelés csak olyan kevés panasz esetében fejeződött be, különösen az eljárás során alkalmazandó határidőknek tudható be. Annak az intézménynek, amely ellen a panaszt benyújtották, 3 teljes naptári hónap (fordítással 4 hónap) áll rendelkezésére, hogy benyújtsa a panasszal kapcsolatos első észrevételeit, majd a panaszosnak egy teljes naptári hónap áll rendelkezésére, hogy benyújtsa észrevételeit. Ezek a határidők azzal a következménnyel jártak, hogy őszig nem volt lehetőség arra, hogy a panaszos és az érintett intézmény közötti békés megoldások megtalálására irányuló tárgyalásokba vagy mélyebb vizsgálatokba kezdjenek. Egyértelmű, hogy csak az év végén értékelhető azoknak az ügyeknek az összessége, amelyekben a felperes valamilyen sikert ért el; A nemzeti tapasztalatok azt mutatják, hogy ez az esetek 10-15 százalékában fordul elő.

Az Ön számára kiosztott anyagban további részleteket talál (néhány?) konkrét esetről, valamint több statisztikai elemről.

Ami a panaszok leggyakoribb tárgyait illeti, ezeket az információkat nehéz kinyerni a statisztikákból. Úgy gondolom, hogy a leggyakoribb témák között említhetők az ügyek kezelésének állítólagos késedelmei, a tájékoztatás állítólagos megtagadása, valamint az európai közszolgálat felvételi eljárásaival kapcsolatos szabálytalanságokra vonatkozó állítások.

Ami a követelések földrajzi eloszlását illeti, látható, hogy a következő országoknak arányosan több követelésük van, mint a Közösség teljes népességéből való részesedésük: Spanyolország, Portugália, Anglia, Írország, Ausztria, Belgium, Luxemburg, Finnország és Dánia. Belgium és Luxemburg esetében ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a közösségi intézmények e két országban találhatók.

3.2. A Szerződés úgy rendelkezik, hogy az ombudsman „saját kezdeményezésére” folytathat vizsgálatokat. A közbeeső időszakban saját kezdeményezésemre három vizsgálatot indítottam. A legfontosabb a Közösségen belüli átláthatóság, nem pedig az átláthatóság nyilvános hozzáférésnek nevezett változata. A Maastrichti Szerződés aláírásának részeként a tagállamok nyilatkozatot fogadtak el, amelyben kifejezték az átláthatóság iránti elkötelezettségüket (1). E nyilatkozat végrehajtása érdekében a Tanács és a Bizottság 1993 végén magatartási kódexet fogadott el a dokumentumaikhoz való nyilvános hozzáférésre vonatkozóan. A többi közösségi intézmény és testület azonban továbbra is sötétségben élt. Tekintettel erre, valamint arra a tényre, hogy a hivatalomhoz benyújtott számos panasz az információszolgáltatás megtagadására vonatkozott, ez év nyarán megkerestem a többi közösségi intézményt és szervet, hogy megkérdezzem tőlük, szándékukban áll-e a Bizottság és a Tanács szabályaihoz hasonló szabályokat elfogadni. Az első válaszok pozitívak, és remélem, hogy azok, amelyek még hiányoznak, ugyanúgy jellemezhetők.

A magam részéről megállapítottam, hogy hivatalomban a nyilvánosság hozzáférhet a panaszokhoz, kivéve, ha a panaszos bizalmas kezelést kért. Nyilvános hozzáférést biztosítottam továbbá az érintett intézmény által a panasszal kapcsolatban tett első észrevételekhez. Az eljárás hátralévő részében azonban, amíg az ügyben végleges határozatot nem hozok, a nyilvános hozzáférés elve nem alkalmazandó annak érdekében, hogy megkönnyítse a panaszos és az intézmény közötti békés vitarendezés lehetőségét. Ezt a gyakorlatot az ez év tavaszán a Parlamentnek benyújtott 1995. évi éves jelentésemben ismertettem, és a Parlament nem emelt kifogást; Ellenkezőleg, a reakciók pozitívak voltak. A Parlament azonban úgy vélte, hogy gyakrabban lehetne élni azzal a hatáskörrel, hogy saját kezdeményezésére vizsgálatokat indítson.

A másik két kezdeményezés közül az egyik a közösségi intézmények által szervezett versenyvizsgák keretében a tájékoztatáshoz való jogra vonatkozik, a másik pedig a panaszos jogaira a Bizottság által annak megállapítása érdekében folytatott eljárásokban, hogy egy tagállam megszegte-e kötelezettségeit, amennyiben az ilyen eljárások panaszon alapulnak (korábbi 169. cikk szerinti eljárások).

3.3. Ami a már lezárt ügyeket illeti, úgy vélem, érdemes megemlíteni a következőket: Amint azt már említettem, az Európai Bizottság feladata a közösségi jogszabályok alkalmazásának biztosítása. Ami a tagállamok általi végrehajtás biztosítását illeti, a Bizottság azt állította, hogy mérlegelési jogkörrel rendelkezik annak meghatározása során, hogy fennáll-e valamely tagállam általi meg nem felelés, és ezért a Bizottság e tevékenysége nem képezheti az általam végzett vizsgálat tárgyát. A magam részéről azt az álláspontot képviseltem, hogy a mérlegelési jogkör ellenére tiszteletben kell tartani a jogelveket és a helyes hivatali magatartást, és hogy hatáskörrel rendelkezem annak vizsgálatára, hogy egy konkrét ügyben ez történt-e. Ezzel szemben nyilvánvaló, hogy a hatásköröm megszűnik, amennyiben a Bizottság mérlegelési jogköre olyan meglehetősen politikai jellegű elemeket tükröz, amelyeket a Bizottság jogszerűen figyelembe vehet. Úgy tűnik, az én véleményem győzedelmeskedett.

3.4. Ami az elfogadhatatlan panaszokat illeti, amint azt már említettem, azok nagy része a nemzeti hatóságokra vonatkozik, vagy amikor közösségi szabályok alapján vagy kizárólag a nemzeti jog által szabályozott területeken járnak el. Ez arra ösztönzött, hogy együttműködést kezdjek a nemzeti ombudsmanokkal vagy azokkal egyenértékű szervekkel. A legtöbb tagállam rendelkezik nemzeti ombudsmannal; Luxemburgban és Németországban parlamenti petíciós bizottságot hoztak létre. Belgiumnak két regionális ombudsmanja van, az egyik Flandriában, a másik Vallonban. Olaszországban is vannak regionális ombudsmanok, bár nemzeti irodákat terveznek mind Olaszországban, mind Görögországban.

Egy szeptember végén Strasbourgban rendezett szemináriumon, amelyen valamennyi nemzeti ombudsman vagy azzal egyenértékű szerv képviseltette magát, megállapodtunk abban, hogy az európai polgárok érdekében megkezdjük az együttműködést a közösségi jog helyes alkalmazásának előmozdítása érdekében. Az Európai Bizottság és az Európai Parlament petíciós bizottsága is jelen volt.

A teljes egyenlőséggel és nagy rugalmassággal folytatott együttműködés célja különösen az, hogy a polgárokat a lehető leggyorsabban az illetékes szervhez lehessen irányítani az ügyük kezelése érdekében. Ezenkívül megvizsgálják a közös szemináriumok szervezésének, a kölcsönös látogatások lebonyolításának és az információcserének a lehetőségét annak érdekében, hogy minden szinten bővítsék a közösségi joggal kapcsolatos ismereteket. Minden hivatal kinevez egy alkalmazottat, aki különösen felelős lesz a többi hivatallal való együttműködés előmozdításáért.

Remélem, hogy ez az együttműködés, amely teljes mértékben az 1990-es eredeti spanyol kezdeményezés szellemében jött létre, a lehető legsikeresebb lesz, és hozzá fog járulni a közösségi jog helyes alkalmazásához minden szinten, mind a közösségi intézményekben, mind a tagállamokban.

Végső reflexiók

4. Gyakran kérdezik tőlem, hogy túl szűk-e az európai ombudsman hatásköre. Ebben a beszédben remélem, hogy abban az értelemben válaszoltam erre a kérdésre, hogy a korlátozás nem akadályozza a közösségi jogszabályok helyes alkalmazását biztosító más szervekkel, nevezetesen az Európai Parlament petíciós bizottságával, az Európai Bizottsággal vagy a tagállamok ombudsmanjaival való konstruktív együttműködést. Valójában az egyik ilyen szerv szinte mindig illetékes a polgárok segítésében, ezért fontos, hogy rugalmas és hatékony módon tudjunk együttműködni annak érdekében, hogy a polgároknak ezt a segítséget nyújtsuk. Mindent megteszek annak érdekében, hogy az együttműködés sikeres legyen.

Ha az együttműködés sikertelen, az illetékes hatóságok feladata annak mérlegelése, hogy ki kell-e terjeszteni az európai ombudsman hatáskörét. Még ha így is határoznak, az ombudsman csak a nemzeti szervekkel, elsősorban a tagállamok ombudsmanjaival szoros együttműködésben gyakorolhatja hatásköreit; fontolóra lehetne venni annak lehetőségét, hogy az ombudsman csak akkor utalja eléjük az ügyet, ha ez utóbbiak erőfeszítései sikertelenek.

Tudomásom szerint a kormányközi konferenciát nem érdekli a hatáskör esetleges kiterjesztésének kérdése.

4.1. A konferencia azonban olyan kérdésekkel fog foglalkozni, amelyek az európai ombudsman érdeklődésére tarthatnak számot, például az átláthatóság tekintetében. Személy szerint úgy vélem, hogy helyénvaló lenne, ha a Szerződés hivatalosan elismerné az intézmények dokumentumaihoz való nyilvános hozzáférés elvét. Nem zárható ki, hogy ez az elismerés arra késztetheti a közösségi közigazgatási szerveket, hogy pozitívabban viszonyuljanak a nyilvános hozzáférés iránti kérelmekhez.

Ombudsmanként töltött első évem során sajnos az volt a benyomásom, hogy a Szerződés által a polgárokra ruházott jogok tényleges gyakorlása a gyakorlatban számos akadályba ütközik, például az oklevelek és diplomák elismerése terén. Nem szabad kizárni, hogy hasznos lenne részletesebben megvizsgálni, hogyan lehetne érvényesíteni a polgárok jogait, például a szabad mozgáshoz való jogot.

Egy másik kérdés, amely engem személy szerint érdekel, az a lehetőség, hogy az Unió csatlakozzon az emberi jogok európai egyezményéhez, még akkor is, ha a csatlakozás csekély hatással lenne ombudsmani feladataim ellátására, mivel a Bíróság ítélkezési gyakorlata - és most már az Európai Unióról szóló szerződés F. cikke is - szerint a közösségi intézmények évek óta kötelesek tiszteletben tartani az egyezmény által garantált emberi jogokat. Úgy vélem azonban, hogy fontos, hogy az Unió kinyilvánítsa hajlandóságát arra, hogy a nemzetközi jogi közösség tagja legyen.

Ezek mind olyan javaslatok, amelyeknek véleményem szerint sikeresnek kell lenniük, mivel céljuk az Unió humánusabbá és szociálisabbá tétele.

A magam szintjén, amikor a sérelmekkel foglalkozom és megalapozott kezdeményezéseket teszek, ugyanezért a célért fogok dolgozni.

Köszönöm a figyelmüket.

(1) sz. nyilatkozat az információhoz való hozzáférés jogáról:
„A konferencia úgy véli, hogy a döntéshozatali folyamat átláthatósága megerősíti az intézmények demokratikus jellegét, valamint a nyilvánosság közigazgatásba vetett bizalmát. A Konferencia ezért azt ajánlja, hogy a Bizottság 1993-ig nyújtson be jelentést a Tanácsnak az intézmények rendelkezésére álló információkhoz való nyilvános hozzáférés javítását célzó intézkedésekről.”