Amikor 600 ember hal meg egy nyári éjszakán a Földközi-tengeren, útjukról egy uniós ügynökség, két tagállami hatóság, a civil társadalom, valamint magánhajók és -csónakok sok órán át és különböző időpontokban ismertek vagy tanúi voltak, egy út és egy vízbefúlás, gyakorlatilag tisztán látható, van egy nyilvánvaló kérdés, amelyre a következő választ kell adni: „Hogyan történt ez?”

A második kérdés az, hogyan értékeljük vagy vállaljuk kollektív felelősségünket?

Azok, akik közvetlen irányításunkon kívül esnek, és hasznot húznak az emberi nyomorúságból és kétségbeesésből, maguk viselik a felelősséget. De mi történik akkor, ha a kiszolgáltatott emberek az európai ellenőrzési zónánkba kerülnek, és döntéseket kell hoznunk?

A politikai döntéshozók gyakran hivatkoznak az európai értékekre, amikor kifejezik az alapvető jogok iránti támogatásukat.

Pontosan az, hogy a legalapvetőbb emberi jogok, az élethez való jog hogyan éli túl a kapcsolatot azokkal, akiknek feladata a határaink igazgatása, hivatalom folyamatban lévő vizsgálatának tárgyát képezi, amelyet a következő tíz napon belül közzétesznek. Ezen a ponton nem kívánom előre látni e vizsgálat megállapításait, így észrevételeim a tágabb összefüggésekre vonatkoznak.

Az Adriana hajótörés után észrevettem a hivatalos választ.

Valódi szimpátiát és aggodalmat fejeztek ki, de a „hogyan történhetett ez meg?” kérdést, bár megkérdezték, nem azonnal, vagy a mai napig nem válaszolták meg.

Egy ilyen nagyságrendű tragédia általában független, törvényszéki, nyilvános vizsgálatot tenne szükségessé, de hamar világossá vált, hogy ilyen vizsgálatra nem vagy nem kerülhet sor.

Nincs szerepem a tagállamokkal szemben, de úgy döntöttem, hogy vizsgálatot indítok egy, a megbízatásom alá tartozó uniós ügynökség intézkedéseivel kapcsolatban, hogy konkrétan megvizsgáljam, hogyan tesz eleget a Frontex az alapvető jogokkal kapcsolatos kötelezettségeinek, nemcsak ebben az incidensben, ahol bizonyos pontokon jelen volt, hanem általánosabban a földközi-tengeri kutatási-mentési műveletekben való részvételében.

Ezt a vizsgálatot a görög ombudsman, Pottakis által a görög hatóságoknak az adrianai tragédiában tett lépéseivel kapcsolatban folytatott vizsgálattal egyidejűleg folytatják le. Reméljük, hogy ezek a vizsgálatok együttesen jelentős mértékben tisztázhatják a tavaly júniusban történteket, és egységes elszámoltathatósági mechanizmus hiányában akár modellként is szolgálhatnak a jövőbeli vizsgálatokhoz.

A Frontex nem tartozik elsődleges felelősséggel a kutatási-mentési műveletekért. Ez a tagállami hatóságok feladata, mindazonáltal fontosnak tartottam, hogy felvázoljam az uniós polgárok nevében eljáró ügynökség szerepét.

Az EU határbiztonsági architektúrája elkerülhetetlenné teszi az elszámoltathatósági hiányosságokat, de a szakpolitikai döntések is hatással vannak. 

A Frontex nem légüres térben működik, és a „hogyan történt ez?” kérdéshez elengedhetetlen annak a rendszernek a megértése, amelybe beágyazódott.

2014-ben véget ért a Mare Nostrum elnevezésű, az olasz hatóságok által vezetett, uniós finanszírozású proaktív kutatási-mentési művelet.

Az EU Alapjogi Ügynöksége több olyan esetet dokumentált, amikor több tagállam fenyegette vagy ténylegesen büntetőeljárás alá vonta a hasonló proaktív mentési műveletekben részt vevő nem kormányzati szervezeteket. Ez kérdőjelezheti meg az életmentés valódi, nem pedig retorikai prioritását.

A proaktív mentést a migránsok „vonzó” tényezőjének tekintik. Az életmentési kötelezettség és a határátlépések megakadályozására irányuló kötelezettség közötti feszültség ezért megnehezíti a Frontex számára, hogy egyensúlyt teremtsen határvédelmi szerepe és az élethez való jog fenntartására irányuló kötelezettsége között.

Az ügynökséget most „parti őrségnek” nevezik, de megbízatása és küldetése nem felel meg ennek. Megfigyelési, de nem mentési eszközről van szó, amelyet tovább korlátoz az a tény, hogy kizárólag a tagállami hatóságok jogosultak a kutatási és mentési missziók irányítására és koordinálására.

A Frontexnek van választási lehetősége azzal kapcsolatban, hogy miként reagál a felügyelete révén észlelt tengeri vészhelyzetekre, nevezetesen hogyan kommunikál a nemzeti hatóságokkal, és hogyan hozza meg a vészhelyzeti jelzések kiadására vonatkozó döntéseket. A tagállamok jóhiszeműségétől való függése azonban döntő fontosságú ahhoz, hogy képes legyen eleget tenni az alapvető jogokkal kapcsolatos kötelezettségeinek, és ezáltal az EU képes legyen erre.

De mi történik, ha a Frontex kételkedik egy tagállam jóhiszeműségében? Mi van, ha a parancsok, amelyeket követnie kell, megkérdőjelezhetők?

A Frontexnek kétségei vannak afelől, hogy egyes tagállamok eleget tesznek-e alapjogi kötelezettségeiknek. Az Európai Csalás Elleni Hivatal megállapította, hogy a Frontex megfigyelési eszközeit szándékosan átirányították annak érdekében, hogy elkerüljék a „visszatoloncolásokat”. Ez – más incidensekkel együtt – komoly kérdéseket vet fel a Frontex nemzeti hatóságokkal való kapcsolata és az ilyen körülmények között fennálló alapjogi kötelezettségeinek saját értelmezése szempontjából.

Ha a Frontexnek kötelessége életeket menteni, de hiányoznak az ehhez szükséges jogi és egyéb eszközök, vagy időnként megkérdőjelezik a tagállamok jóhiszeműségét, akkor ennek szükségszerűen az uniós jogalkotók aggodalmának kell lennie.

Többször is érdeklődtem a Frontexnél, és ez az ellenőrzés folytatódni és bővülni fog, nemcsak a Frontex, hanem számos uniós intézmény esetében is, mivel az EU egyre inkább gyakorlati végrehajtó szerv szerepét tölti be mindenben, a menedékjog iránti kérelmek feldolgozásától és az oltóanyagok beszerzésétől a fegyverek szállításáig – ezek mind olyan kérdések, amelyek jelentős hatást gyakorolnak az egyének alapvető jogaira.

Az életmentés ma már az EU és ügynökségei egyik legfontosabb feladata. Széles körű és tartós gondolkodásra van szükség arról, hogy hogyan kezeljük ezt a felelősséget. Üdvözlöm a LIBE bizottság e tekintetben betöltött szerepét, és remélem, hogy saját vizsgálatom következtetései is hozzájárulnak ehhez a létfontosságú és sürgős nyilvános vitához.