Strasbourg, 2003. november 11.

Tisztelt G. Úr!

2003. február 10-én Ön panaszt nyújtott be az Európai Bizottság ellen azzal kapcsolatban, hogy az utóbbi hogyan kezelte az Ön által a Bizottsághoz benyújtott, Németország elleni panaszt.

2003. február 21-én az európai ombudsman továbbította a panaszt az Európai Bizottság elnökének.

2003. február 24-i levelében Ön panaszával kapcsolatban további információkat küldött az ombudsmannak, amelyeket az ombudsman 2003. március 6-án továbbított a Bizottságnak.

2003. május 7-én írt nekem, hogy gyors döntést kérjen panaszával kapcsolatban, vagy ideiglenes intézkedések elfogadását kérje. 2003. május 8-i válaszomban kifejtettem, hogy a Bizottságot felkérték, hogy 2003. május 31-ig nyújtsa be a panasszal kapcsolatos véleményét, és hogy ezt a véleményt a lehető leghamarabb továbbítják Önnek. Arról is tájékoztattam, hogy az ombudsmannak nem volt hatásköre arra, hogy kötelező erejű végzéseket bocsásson ki más intézmények számára, vagy ideiglenes intézkedéseket fogadjon el. 2003. május 7-i levelének és az arra adott válaszomnak egy példányát tájékoztatásul megküldték a Bizottságnak.

A Bizottság 2003. május 23-án küldte meg véleményét (2003. május 13-i keltezéssel). 2003. május 28-án továbbítottam Önnek, és felkértem, hogy tegye meg észrevételeit.

2003. május 30-án újabb panaszt nyújtott be Németország ellen, amelyet a Bizottsághoz intéztek. E levél kézhezvételét 2003. június 5-én visszaigazoltam, és azon a véleményen voltam, hogy ezt a levelet tájékoztatásul nekem küldték. 2003. június 11-i válaszában arra kért, hogy 2003. május 30-i levelét továbbítsam a Bizottságnak. Ezt 2003. június 20-án meg is tettem.

2003. június 30-án megküldte a Bizottság véleményével kapcsolatos észrevételeit. 2003. július 23-án Ön további észrevételeket nyújtott be.

Azért írok most, hogy tájékoztassam Önöket az elvégzett vizsgálatok eredményeiről.

A PANASZ

A panaszos, aki német állampolgár, a Volksbank Freiburgnál (német bank) tartott értékpapírjait egy svájci bankra ruházta át. A panaszos szerint ez egy szokásos ügylet volt, amelyet nyíltan és a saját nevében hajtottak végre. A panaszos szerint az átutalásra azért került sor, mert az értékpapírokra azért volt szükség, hogy a svájci banktól hitelt lehessen felvenni, mivel a svájci bank előnyösebb termékeket, az értékpapírokkal kapcsolatos jobb tanácsadást, szélesebb körű szolgáltatásokat, valamint a német banknál gyorsabb és megbízhatóbb üzletvitelt kínált, valamint a svájci banknál vezetett számla által kínált biztosíték miatt.

Az 1998. április 22-én kibocsátott házkutatási parancs alapján a Volksbank Freiburgban végrehajtott jogellenes ügyletekre vonatkozó vizsgálat során a Freiburg-Land adóhatóság az említett átruházásra vonatkozó dokumentumokat is feltárt. A panaszos szerint az adóhatóság tehát túllépte megbízatását, amely a névtelenül lebonyolított ügyletek vizsgálatára korlátozódott. A Freiburg-Land adóhatóság ezt követően továbbította az általa feltárt információkat a panaszos tekintetében illetékes Stuttgart I adóhatóságnak. Ez utóbbi ezt követően saját adóellenőrzést indított a panaszos ellen, akinek lakását és irodáját átkutatták. E vizsgálat eredményeként az I. stuttgarti adóhatóság módosította a panaszos 1989 és 1999 közötti adóterheit, és magasabb adóelőleget állapított meg a 2001-re esedékes adók tekintetében. E határozatok tekintetében a panaszos az eljárás felfüggesztése iránti kérelmet nyújtott be a Finanzgericht Baden-Württemberghez (baden-württembergi pénzügyi bíróság). A Finanzgericht 2002. április 16‐i határozataival elutasította e kérelmeket. A Finanzgericht 2002. július 30-án elutasította a panaszos arra irányuló kérelmét, hogy a Bundesfinanzhofhoz (szövetségi legfelsőbb pénzügyi bíróság) nyújthasson be fellebbezést. A releváns tények a panaszossal szembeni büntetőeljárás megindítását is eredményezték.

A panaszos szerint az általa végrehajtott átruházás a tőke szabad mozgásának hatálya alá tartozik. Ez tehát nem alapozhatta meg az adócsalás első gyanúját („Anfangsverdacht”). A panaszos előadta, hogy a német adóhatóságok gyanítják, hogy a más országokba irányuló transzferek potenciálisan visszaélésszerűek. Ez a megközelítés valószínűleg visszatartotta a polgárokat attól, hogy kihasználják a tőke szabad mozgásának előnyeit („visszatartó hatás”). A panaszos úgy vélte, hogy a nemzeti hatóságoknak figyelembe kell venniük a tőke határokon átnyúló akadálytalan szabad mozgásához fűződő közösségi érdeket. A panaszos szerint az adóhatóság és a Finanzgericht a jelen ügyben ezt elmulasztotta. A panaszos álláspontja szerint a Finanzgericht kifogásolta az értékpapírok átruházását azzal az indokkal, hogy azt gazdasági indok nélkül hajtották végre. A panaszos úgy vélte, hogy az ilyen ügyletek gazdasági indokának megkövetelése a tőke szabad mozgásának rejtett korlátozását jelenti. Úgy vélte továbbá, hogy hátrányos megkülönböztetés áll fenn, mivel a német bankba történő átutaláshoz nem volt szükség gazdasági indokra, és figyelmen kívül hagyták a nem gazdasági jellegű indokokat. A panaszos végül azt állította, hogy a német adóhatóságok által hozott intézkedések aránytalanok voltak, mivel a Volksbank Freiburgban a keresést engedélyező Amtsgericht Freiburg (freiburgi helyi bíróság) hangsúlyozta, hogy a vizsgálatot a névtelenül vagy hamis nevek használatával végrehajtott ügyletekre kell korlátozni. Így abszolút tilalom állt fenn az átadására vonatkozó, a jelen vizsgálat során feltárt információk felhasználására vonatkozóan.

2002. szeptember 2-án a panaszos a Bizottsághoz fordult (hivatkozási szám: 2002/5041), és azt kifogásolta, hogy a Finanzgericht 2002. július 30-i határozata megsértette az EK-Szerződésnek a tőke szabad mozgására vonatkozó szabályait. A panaszos ezért azt javasolta, hogy a Bizottság indítson eljárást a 226. cikk alapján. 2002. november 19-i válaszában a Bizottság rámutatott: „Ebben az összefüggésben nem állapítható meg, hogy a Finanzgericht az Ön esetében az adóelkerülés konkrét kezdeti gyanúját azzal indokolta volna, hogy az értékpapírok átruházásának nem volt gazdasági indoka, vagy hogy külföldre történő átruházás esetén még az ilyen gazdasági indok általános követelményét is megállapította volna.” A Bizottság álláspontja szerint a német bíróság csak akkor állapította meg ezt a gyanút, ha az érintett ügylet gazdaságtalannak tűnt. A Bizottság tájékoztatta a panaszost, hogy ezért az ügy lezárását javasolja, kivéve, ha a panaszos új érveket vagy bizonyítékokat terjeszthet elő.

A panaszos úgy vélte, hogy a Bizottság 2002. november 19-i levelében meghamisította a Finanzgericht határozatát azáltal, hogy a Finanzgericht álláspontjával helyettesítette a Stuttgart I adóhatóság által az eljárás során előadott érvet, amelyet a Finanzgericht nem fogadott el.

A panaszos több további levélben kifogásolta a Bizottság álláspontját. 2003. január 13-i és február 3-i válaszában azonban a Bizottság megerősítette álláspontját.

Az ombudsmanhoz benyújtott panaszában a panaszos (1) kifogásolja, hogy a Bizottság a 226. cikk alapján megtagadta az eljárás megindítását, és (2) azt állítja, hogy a Bizottság meghamisította a tényeket.

A VIZSGÁLAT

A Bizottság véleménye

Véleményében a Bizottság a következő észrevételeket tette:

1. Az ügy háttere

A német jog szerint az adóellenőrzések csak az adócsalás valamely formájának („steuerrechtlicher Anfangsverdacht”) kellően megalapozott kezdeti gyanúján alapulhatnak. A Bundesfinanzhof (Németország legfelsőbb adóügyi bírósága) 2001. február 6‐án úgy határozott, hogy minden olyan adóügyi vizsgálat, amely kizárólag azon alapul, hogy valamely belföldi személy vagyonát külföldi bankszámlára utalták át, sérti az EK‐Szerződés 56. cikke által védett tőkemozgás szabadságát.

A Bizottsághoz benyújtott korábbi, 2001. szeptember 3-i panaszában (hivatkozási szám: 2001/5037) a panaszos azt állította, hogy a bankjával és saját magával szemben hozott intézkedések (azaz házkutatási parancs végrehajtása és dokumentumok elkobzása) jogellenesek voltak. Mivel semmi nem utalt az EK-Szerződés 56. cikkének megsértésére, a Bizottság 2002. január 25-én lezárta az ügyet.

A panaszos ezt követően újabb panaszt nyújtott be (hivatkozási szám: 2002/5041), amelyben kifogásolta a Finanzgericht Baden-Württemberg 2002. április 16-i határozatait, és különösen a Finanzgericht 2002. július 30-i határozatát, amely elutasította a 2002. április 16-i határozatok hatályon kívül helyezése iránti kérelmét. A panaszos a 2002. július 30-i határozatból azt a következtetést vonta le, hogy a bíróság főszabály szerint gazdasági indokokat követel meg az értékpapírok határokon átnyúló átruházásához, ami az EK-Szerződés 58. cikkének (3) bekezdése értelmében rejtett korlátozásnak minősül.

2. Az ügy előzményei

A panaszt (hivatkozási szám: 2002/5041) a panaszos 2002. szeptember 2-án nyújtotta be. 2002. szeptember 27-én a panaszost felkérték, hogy szolgáltasson további információkat. Ezt az információt 2002. október 8-án küldték meg. A Bizottság szolgálatainak elemzése azt mutatta, hogy az EK-Szerződés 58. cikkének (3) bekezdése értelmében semmi nem utal a külföldi országokba irányuló transzferekkel szembeni önkényes megkülönböztetésre. 2002. november 19-én a Bizottság Jogi Szolgálatának jóváhagyásával a panaszost tájékoztatták a Bizottság azon szándékáról, hogy lezárja az ügyet. Miután a panaszos 2002. november 28-án és 2002. december 23-án további beadványokat nyújtott be, a Bizottság tájékoztatta, hogy fenntartja az ügy lezárására vonatkozó álláspontját.

3. A Bizottság álláspontja a panaszos érveivel kapcsolatban

Az ombudsmanhoz benyújtott panaszában a panaszos különböző házkutatási parancsok jogszerűségével kapcsolatos sérelmekre hivatkozott. Mindezek a sérelmek bírósági határozatok tárgyát képezték. A Landgericht Freiburg 2000. január 26‐i határozatával megsemmisítette a felperes freiburgi bankjával szemben kiadott házkutatási parancsot. Ami a panaszos azon állítását illeti, amely szerint ez az így szerzett bizonyítékok felhasználásának abszolút tilalmához vezetett, meg kell jegyezni, hogy a német jogban nincs olyan egyértelmű rendelkezés, amely automatikusan kizárná a jogellenesen szerzett információk figyelembevételét („a mérgező fa tanának gyümölcse”), hanem csak konkrét ítélkezési gyakorlat. A panaszos panaszt nyújtott be a Landgericht Stuttgarthoz a stuttgarti adóhatóság által vele szemben hozott adóellenőrzési intézkedésekkel szemben. A bíróság 2001. január 19-én elutasította ezt a panaszt. A panaszos iratai elkobzásának jogszerűségét az Amtsgericht Stuttgart (stuttgarti helyi bíróság) 2001. január 23-i határozata megerősítette.

Az ombudsman alapokmánya 2. cikkének (7) bekezdése szerint tehát a panasz a jelen bírósági eljárás tárgyát képező kérdések tekintetében elfogadhatatlan volt.

Ami a panaszos azon kifogását illeti, hogy a Bizottság az EK-Szerződés 226. cikke alapján megtagadta az eljárás megindítását, hangsúlyozni kell, hogy a közösségi bíróságok állandó ítélkezési gyakorlata szerint a Bizottság mérlegelési jogkörrel rendelkezett annak eldöntésében, hogy indít-e ilyen eljárást vagy sem.

Ami a panaszos azon állítását illeti, miszerint a Finanzgericht 2002. július 30-i határozatában tévesen erősítette meg ügyében az adócsalás konkrét kezdeti gyanúját azzal az indokkal, hogy az értékpapír-átruházásnak nem volt gazdasági indoka, a bíróság határozata a következőképpen szól:(1)

„A szenátus [2002. április 16-i határozataiban hozott] ítélete szempontjából döntő jelentőségű volt, hogy az értékpapírok külföldi bankra történő átruházására gazdasági ok nélkül került sor. (…) Mivel a gazdasági indok hiánya döntő fontosságú volt a szenátus döntése szempontjából, nem releváns, hogy a betétnek csak egy részét utalták át.”

Ez a Finanzgericht korábbi, 2002. április 16‐i határozataira vonatkozott, amelyek a következőképpen szóltak:

„Ezenkívül a szenátus véleménye szerint a külföldi országokkal szemben nem szokásos banki gyakorlat, hogy egy meglévő betétet teljes egészében, nyilvánvaló gazdasági ok nélkül ruháznak át egy külföldi bankra. Ennek az az oka, hogy az adós és a hitelező ugyanaz marad, csak a vagyon kezelése változik. Ellenkezőleg, ilyen körülmények között a szenátus fenntartja az adócsalás eredeti gyanúját.”

A 2002. április 16‐i határozatok I. szakaszát vizsgálva, amely a következőképpen szól, nyilvánvalóvá vált, hogy ebben az összefüggésben mit jelent a „nincs nyilvánvaló gazdasági ok” és a „gazdasági ok hiánya”:

„[A Finanzamt Stuttgart I] azt állítja igazolásként, hogy az adónyomozók által végzett vizsgálat jogszerű vizsgálati cselekményeken alapult: A [felperes] a rögzített kamatozású értékpapírokból álló letétjét külföldre helyezte át. Ennek nem volt gazdasági oka, mivel ennek a betétnek a költségei külföldön magasabbak voltak.”

Ebben az összefüggésben a tényállásból nem derült ki, hogy a Finanzgericht a panaszos esetében az adóelkerülés konkrét kezdeti gyanúját arra alapozta volna, hogy az értékpapír-átruházásnak nem volt gazdasági indoka, vagy akár általános követelményként írta volna elő a határokon átnyúló átutalások gazdasági indokának fennállását. Az összes benyújtott bírósági határozat átfogó elemzését követően nyilvánvalóvá vált, hogy a bíróság fenntartja az adócsalás kezdeti gyanúját, ha az érintett határokon átnyúló átutalás gazdaságilag hátrányos. A szóban forgó ügyben az adóhatóság vitathatatlanul azt állította, hogy a külföldi betét költségei magasabbak voltak, mint a német bank által felszámított költségek. Így a panaszos állításaival ellentétben a panaszossal szembeni vizsgálati eljárás azon a tényen alapult, hogy az átruházás gazdaságilag hátrányos volt, nem pedig azon, hogy gazdasági ok hiányzott.

A panaszos azt állította, hogy az általa végrehajtott átruházásnak gazdasági vagy nem gazdasági okai voltak. Az ilyen lehetséges okok azonban az eredeti gyanú felmerülésének időpontjában ismeretlenek voltak.

Az EK-Szerződés 58. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy az 56. cikk rendelkezései, amelyek a tőke szabad mozgását rögzítik, nem érintik a tagállamok azon jogát, hogy megtegyenek minden szükséges intézkedést a nemzeti törvények és rendeletek megsértésének megakadályozására, különösen az adózás területén. A Bizottság rendelkezésére álló információk alapján semmi nem utalt arra, hogy az adóhatóság vagy a Finanzgericht pusztán az értékpapír-átruházás határokon átnyúló jellegére támaszkodott volna az adócsalás első gyanújának megállapításához. A vizsgálatok ezzel szemben azon a tényen alapultak, hogy a panaszos átadása abban az időben gazdaságilag hátrányosnak tűnt, és hogy a panaszos megtagadta a további pontosítást.

A Bizottság mérlegelési jogkörrel rendelkezett annak eldöntése során, hogy indít-e kötelezettségszegési eljárást. A panaszos esetében ez a határozat nem a tények meghamisításán, hanem a panaszos által szolgáltatott információk értelmezésén alapult.

A panaszos észrevételei

Észrevételeiben a panaszos fenntartotta panaszát, és a következő további észrevételeket tette:

A Bundesfinanzhof 2001. február 6‐i határozatából az következik, hogy az adóellenőrzések csak az adócsalás valamely formájának („steuerrechtlicher Anfangsverdacht”) kellően megalapozott kezdeti gyanúján alapulhatnak. Ez azt jelentette, hogy az ilyen adóellenőrzések csak azon a tényen alapulhattak, hogy az eszközöket névtelenül ruházták át egy belföldiről egy külföldi bankra. A Bundesfinanzhof ítélkezési gyakorlata szerint irreleváns az a kérdés, hogy fennállt-e a külföldre utalás gazdasági indoka, vagy hogy az átruházás gazdaságilag hátrányosnak tűnt-e.

A Freiburg-Land adóhatóságnak a stuttgarti adóhatósághoz intézett levele szerint a jelen ügyben az adóellenőrzést „mivel a rögzített kamatozású értékpapírok külföldi betétre történő átruházásának nem volt gazdasági értelme, és mivel az átruházásra a kamatlevonás („Zinsabschlag”) bevezetéséhez közeli időben került sor [Németországban]. A [panaszosra vonatkozó] dokumentumokat véletlenül talált dokumentumokként („Zufallsfunde”) kezelték, mivel azokra nem terjedt ki [a házkutatási parancs]”.

1998. szeptember 4‐én az Amtsgericht Freiburg elutasította a Freiburg‐Land adóhatóság e dokumentumok lefoglalásának megerősítésére irányuló kérelmét. A bíróság azzal érvelt, hogy ellenkező esetben az 1998. április 22‐én kibocsátott házkutatási parancsra vonatkozó korlátozások hatálytalanná válnának. Ezt a határozatot a Landgericht Freiburg 1999. március 4‐én helybenhagyta. E határozatok ellenére a vonatkozó dokumentumokat 1999. augusztus 9-én megküldték a Stuttgart I adóhatóságnak. Ez már a tőke szabad mozgása megsértésének minősül.

Miután a Landgericht Freiburg 2000. január 26‐án megsemmisítette az 1998. április 22‐i házkutatási parancsot engedélyező határozatot, a vonatkozó dokumentumokat visszaküldték a Volksbank Freiburgnak. Abban az időben nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyták, hogy e dokumentumok másolatait már továbbították a stuttgarti adóhatóságnak. Ez a panaszos szabad tőkemozgásának megsértését is jelentette.

2000. november 14‐én a stuttgarti adóhatóság házkutatási és lefoglalási parancsot kért. Az első gyanú azon a tényen alapult, hogy értékpapírok svájci számlára történő átutalására került sor.

Azt a kérdést, hogy ez az átruházás gazdaságilag hátrányos volt-e, egyáltalán nem vizsgálták meg az iratok 1998. június 26-i lefoglalásakor. Ez a kérdés csak a Finanzgericht előtti eljárás során, 2001 vége felé és 2002-ben vált relevánssá, mivel az I. stuttgarti adóhatóság az átruházás gazdasági céljának állítólagos hiányára hivatkozott. Nem volt jogos ezt a kérdést 1998-ra visszavetíteni. A panaszos először 2001/2002-ben nem válaszolt erre a kérdésre, mivel a Bundesfinanzhof és a német alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlata szerint az az eredeti gyanú szempontjából irreleváns volt.

Az EK-Szerződés 58. cikkének (3) bekezdése értelmében önkényes megkülönböztetésnek, valamint a tőke szabad mozgása rejtett korlátozásának minősül annak megkövetelése, hogy a külföldre történő áthelyezésnek gazdasági indoka legyen, vagy hogy az ilyen áthelyezés gazdaságilag ne tűnjön hátrányosnak.

A HATÁROZAT

1 Bevezető megjegyzések

1.1 A panaszos, egy német állampolgár, a Volksbank Freiburgnál (német bank) tartott értékpapírjait egy svájci bankra ruházta át. A panaszos szerint ez egy szokásos ügylet volt, amelyet nyíltan és a saját nevében hajtottak végre. Az 1998. április 22-én kibocsátott házkutatási parancs alapján a Volksbank Freiburgban végrehajtott jogellenes ügyletekre vonatkozó vizsgálat során a Freiburg-Land adóhatóság az említett átruházásra vonatkozó dokumentumokat is feltárt. A panaszos szerint az adóhatóság tehát túllépte megbízatását, amely a névtelenül lebonyolított ügyletek vizsgálatára korlátozódott. A Freiburg-Land adóhatóság ezt követően továbbította az általa feltárt információkat a panaszos tekintetében illetékes Stuttgart I adóhatóságnak. Ez utóbbi ezt követően saját adóellenőrzést indított a panaszos ellen, akinek lakását és irodáját átkutatták. E vizsgálat eredményeként az I. stuttgarti adóhatóság módosította a panaszos 1989 és 1999 közötti adóterheit, és magasabb adóelőleget állapított meg a 2001-re esedékes adók tekintetében. E határozatok tekintetében a panaszos az eljárás felfüggesztése iránti kérelmet nyújtott be a Finanzgericht Baden-Württemberghez (baden-württembergi pénzügyi bíróság). A Finanzgericht 2002. április 16‐i határozataival elutasította e kérelmeket. A Finanzgericht 2002. július 30-án elutasította a panaszos arra irányuló kérelmét, hogy a Bundesfinanzhofhoz (szövetségi legfelsőbb pénzügyi bíróság) nyújthasson be fellebbezést. 2002. szeptember 2-án a panaszos az Európai Bizottsághoz fordult. 2002. november 19-i levelében azonban a Bizottság tájékoztatta a panaszost, hogy nem lát okot a beavatkozásra. A Bizottság 2003. január 13-i és február 3-i további leveleiben megerősítette ezt az álláspontot.

1.2 Az ombudsmanhoz benyújtott panaszában a panaszos azt állítja, hogy az Európai Bizottságnak az EK-Szerződés 226. cikke alapján jogsértési eljárást kellett volna indítania. A panaszos úgy véli, hogy ügyében a német adóhatóság és a Finanzgericht megsértette a tőke szabad mozgását.

1.3 A kétségek elkerülése végett emlékeztetni kell arra, hogy az EK-Szerződés 195. cikke felhatalmazza az európai ombudsmant a közösségi intézmények és szervek - kivéve az igazságszolgáltatási feladatkörükben eljáró Bíróságot és Elsőfokú Bíróságot - tevékenysége során felmerülő hivatali visszásságokra vonatkozó panaszok fogadására. Az európai ombudsmannak tehát nincs felhatalmazása arra, hogy más intézményekkel vagy szervekkel, például a nemzeti adóhatóságokkal vagy bíróságokkal szembeni panaszokat vizsgáljon meg. Ez a határozat tehát kizárólag az Európai Bizottság elleni panasszal foglalkozik.

1.4 Véleményében az Európai Bizottság rámutat arra, hogy a panaszos által hivatkozott különböző házkutatási parancsok jogszerűségével kapcsolatos sérelmek bírósági határozatok tárgyát képezték. A Bizottság álláspontja szerint és az ombudsman alapokmánya (2) 2. cikkének (7) bekezdése szerint a panasz ezért elfogadhatatlan a jelen bírósági eljárás tárgyát képező kérdések tekintetében.

1.5 Meg kell jegyezni, hogy az ombudsman alapokmánya 1. cikkének (3) bekezdéséből és 2. cikkének (7) bekezdéséből az következik, hogy az európai ombudsman nem kérdőjelezheti meg a bírósági határozat megalapozottságát, és hogy a panaszt elfogadhatatlannak kell nyilvánítania, ha a panaszos által előterjesztett tényeket a bíróság már elbírálta. A jelen kifogás azonban a Bizottság azon határozatára vonatkozik, hogy nem indít kötelezettségszegési eljárást Németországgal szemben. Mivel úgy tűnik, hogy ez a határozat nem képezte bírósági eljárás tárgyát, a Bizottságnak az elfogadhatósággal kapcsolatos kétségei nem megalapozottak.

1.6 Meg kell azonban jegyezni, hogy a panaszos ügye azon az előfeltevésen alapul, hogy a német adóhatóságok által hozott határozatok, amelyekről úgy tűnik, hogy bírósági eljárás tárgyát képezték, és végső soron egy német bíróság határozatai, sértik a közösségi jogot. Ezt a tényt figyelembe veszik a panaszos állításainak vizsgálatakor (lásd az alábbi 2.3. pontot).

2 A kötelezettségszegési eljárás megindításának elmulasztása

2.1 A panaszos kifogásolja, hogy a Bizottság az EK-Szerződés 226. cikke alapján megtagadta a kötelezettségszegési eljárás megindítását Németországgal szemben. Úgy véli, hogy az általa végrehajtott átruházás a tőke szabad mozgásának hatálya alá tartozik. Ez tehát nem alapozhatta meg az adócsalás első gyanúját („Anfangsverdacht”). A panaszos azt állítja, hogy az adóhatóság és a Finanzgericht nem vette figyelembe a tőke határokon átnyúló akadálytalan szabad mozgásához fűződő közösségi érdeket. A panaszos szerint a Finanzgericht kifogásolta az értékpapírok átruházását azzal az indokkal, hogy azt gazdasági indok nélkül hajtották végre. A panaszos úgy véli, hogy ez a megközelítés a tőke szabad mozgásának rejtett korlátozását jelenti. Azt állítja továbbá, hogy hátrányos megkülönböztetés állt fenn, mivel a német bankba történő átutaláshoz nem volt szükség gazdasági indokra, és figyelmen kívül hagyták a nem gazdasági jellegű indokokat. A panaszos végül úgy véli, hogy a német adóhatóságok által hozott intézkedések aránytalanok voltak, mivel a Volksbank Freiburgban a házkutatást engedélyező Amtsgericht Freiburg (freiburgi helyi bíróság) hangsúlyozta, hogy a vizsgálatot a névtelenül vagy hamis nevek használatával végrehajtott ügyletekre kell korlátozni. Véleménye szerint tehát abszolút tilalom állt fenn az átadására vonatkozó, a jelen vizsgálat során feltárt információk felhasználására vonatkozóan.

2.2 Véleményében az Európai Bizottság rámutat arra, hogy a panaszosnak a különböző házkutatási parancsok jogszerűségével kapcsolatos sérelmei bírósági határozatok tárgyát képezték. A Landgericht Freiburg (freiburgi regionális bíróság) határozatával megsemmisítette a panaszos freiburgi bankjával szemben kiadott házkutatási parancsot. A Bizottság szerint azonban a német jogban nincs olyan egyértelmű rendelkezés, amely automatikusan kizárná a jogellenesen szerzett információk figyelembevételét („a mérgező fa tanának gyümölcse”), hanem csak konkrét ítélkezési gyakorlat. A Bizottság továbbá úgy véli, hogy a tények nem bizonyítják, hogy a Finanzgericht a panaszos esetében az adókijátszás konkrét kezdeti gyanúját arra a tényre alapozta volna, hogy az értékpapírok átruházásának nem volt gazdasági indoka, vagy akár általános követelményként írta volna elő a határokon átnyúló átruházások gazdasági indokának fennállását. A Bizottság rendelkezésére álló információk alapján semmi nem utalt arra, hogy az adóhatóság vagy a Finanzgericht pusztán az értékpapír-átruházás határokon átnyúló jellegére támaszkodott volna az adócsalás első gyanújának megállapításához. A vizsgálatok ezzel szemben azon a tényen alapultak, hogy a panaszos átadása abban az időben gazdaságilag hátrányosnak tűnt, és hogy a panaszos megtagadta a további pontosítást.

2.3 Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy az Európai Bizottság az EK-Szerződés 226. cikke értelmében csak akkor jogosult az Európai Bírósághoz fordulni, ha úgy ítéli meg, hogy megsértették a közösségi jogot. Az ombudsman úgy véli, hogy a Bizottság által a jogsértés hiányára vonatkozó álláspontjának alátámasztására felhozott, fent említett érvek ésszerűnek tűnnek. Az ombudsman különösen úgy véli, hogy a Finanzgericht határozatainak Bizottság általi értelmezése helyesnek tűnik. Az ombudsman megjegyzi, hogy a Bizottság véleményével kapcsolatos észrevételeiben a panaszos azt állítja, hogy a szóban forgó átruházás gazdasági céljának állítólagos hiányát először a Finanzgericht előtti eljárásban vetették fel 2001/2002-ben, és hogy nem volt jogszerű ezt a kérdést 1998-ra visszavetíteni, amikor az első vizsgálatot lefolytatták. A panaszos ezzel az érvvel lényegében a Finanzgericht 2002. április 16-i és 2002. július 30-i határozatainak megalapozottságát kérdőjelezi meg. A fenti 1.5. pontban említettek szerint azonban az ombudsman nem kérdőjelezheti meg a bírósági ítélet megalapozottságát. Ebből következik, hogy a panaszos nem bizonyította azt az állítását, hogy a Bizottság megtagadta a kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás megindítását.

2.4 Ilyen körülmények között úgy tűnik, hogy az Európai Bizottság részéről nem áll fenn hivatali visszásság az első állítást illetően.

3 Tények meghamisítása

3.1 A panaszos azt állítja, hogy a Bizottság 2002. november 19-i levelében szereplő következő megjegyzés meghamisította a tényeket: „Ebben az összefüggésben nem állapítható meg, hogy a Finanzgericht az Ön esetében az adóelkerülés konkrét kezdeti gyanúját azzal indokolta volna, hogy az értékpapírok átruházásának nem volt gazdasági indoka, vagy hogy külföldre történő átruházás esetén még az ilyen gazdasági indok általános követelményét is megállapította volna.” A panaszos szerint a Bizottság a Finanzgericht álláspontját az eljárás során a stuttgarti I adóhatóság által előadott érvvel helyettesítette, amelyet a Finanzgericht nem fogadott el.

3.2 Az Európai Bizottság úgy véli, hogy az a döntése, hogy nem indít kötelezettségszegési eljárást, nem a tények meghamisításán alapult.

3.3 Amint azt fentebb kifejtettem (lásd a 2.3. pontot), a Finanzgericht határozatainak Bizottság általi értelmezése helyesnek tűnik.

3.4 Ilyen körülmények között úgy tűnik, hogy az Európai Bizottság nem követett el hivatali visszásságot a második állítást illetően.

4 Következtetések

Az ombudsman e panasszal kapcsolatos vizsgálatai alapján úgy tűnik, hogy az Európai Bizottság nem követett el hivatali visszásságot. Az ombudsman ezért lezárja az ügyet.

Erről a döntésről az Európai Bizottság elnökét is tájékoztatni fogják.

Tisztelettel:

 

P. Nikiforos DIAMANDOUROS

---

(1) A Bizottság által biztosított fordítás.

(2) Az ombudsman feladatainak ellátására vonatkozó szabályokról és általános feltételekről szóló, 1994. március 9-i 94/262 európai parlamenti határozat (HL 1994. L 113., 15. o.).